Red Faction: GuerrillaTeszt

Az elmúlt években annyira erősre sikeredett az őszi-karácsonyi szezon, hogy a kiadóknak manapság minden hónapot be kell osztaniuk. Így történhetett meg az is, hogy a Capcom konkrétan zsebre tette 2009 első félévét, fricskát mutatva az összes marketingesnek, akik szerint a legtöbb játékot csak a fa alá bepakolva lehet eladni. Gyanítom, hogy hasonló megfontolásból időzítette sok cég a saját kis üdvöskéjének megjelentetését nyár elejére, amikor zárnak az iskolák és a rengeteg szabadidővel rendelkező lurkók elözönlik az utcákat. A THQ berkein belül is így gondolkodhattak, mivel jelen tesztünk tárgya sok csúsztatás után végre június elején megjelent.

A Red Faction sorozat még az előző generációban kezdte meg pályafutását, FPS-ként, legnagyobb (és valljuk be: egyetlen) újításként pedig a teljes rombolhatóságot adta hozzá a zsánerhez. Meglepő módón ezzel azóta sem nagyon próbálkozott senki, pedig nagyon nagy móka. A harmadik rész egy kicsit szakit a hagyományokkal, és nem egy lineáris saját szemszögű lövöldét, hanem egy nyitott világos (mármint nem a sötét ellentéte), külső nézetű akciójátékot kapunk. Természetesen a közös pont ismételten a teljes pusztíthatóság, ami sosem volt még ennyire jó, mint most 2009-ben.

A szabadság az egyik legfontosabb érték egy ember életében, ezt a történelem már számtalanszor bebizonyította, hiszen tagja annak az illusztris triónak (pénz, hatalom, szabadság), amiért az ember bármire, de tényleg bármire képes. Főhősünk, Alex Mason a játék elején még szabad emberként, a testvére unszolására és pénz keresésének céljából landol a vörös bolygón, mint egy egyszerű bányász/technikus. Természetesen a klisévonat hamar beindul (vagy az a hype vonat volt?), és miután a csúnya gonosz atom-mega-multi-brutál vállalat, az EDF (Earth Defense Force - Földi Védelmi Erő) megöli a testvérét, akit (mondjuk jogosan) terroristaként tartanak számon, Alex megragadja az ikonikus kalapácsot, hogy egyszer és mindenkorra rendet tegyen a Marson, és ezzel elnyerje a végső díjat, saját és barátai szabadságát.

A történetet elég nehezen lehetne spoilerezni, mivel sajnos nem nagyon van (bár most jutott eszembe, hogy akkor az maga a spoiler, hogy nem lesz spoiler?), röviden annyi a lényeg, hogy a Föld már a végét járja, konkrétan már lakhatatlan, így az EDF-nek nem marad más választása, mint hogy megerősítse a hatalmát a Marson, és az itt bányászott ásványkincsek kereskedelmével meneküljön meg a teljes csődtől. Természetesen ahogy az már lenni szokott, ha radikális lépésekre van szükség, akkor mindig a radikálisan gondolkodók kerülnek hatalomra egy cégénél, ők pedig nem arról híresek, hogy foglalkoznak olyan aprócska tényekkel, mint a teljes lakosság elnyomása, vagy a milliós nagyságrendű népirtások. A történet pikantériája, hogy a második részben pont az EDF volt az, aki megmentette az embereket a gonosz megavállalattól...

Most viszont rajtunk a sor, hogy megmentsük a bolygót az elnyomóktól, amit pedig úgy tehetünk meg, hogy szépen sorjában felszabadítjuk a 6 fő területet. Ehhez tetszőleges sorrendben teljesítenünk kell pár másodlagos küldetést (ezeket zölddel jelöli a térkép) amik után megnyílnak a sárgák, amikből általában 2-3 darab van régiónként. Kezdhetjük úgy is, hogy nekiugrunk a fő küldetéseknek is, de ezzel több szempontból is megnehezítjük a saját dolgunkat. Ugyanis ha megfelelő mellékküldetést teljesítünk, akkor növelhetjük a lázadók morálját az adott régióban, és ezzel párhuzamosan gyengíthetjük az EDF erejét. Ez több dolog miatt is jó nekünk. Értelemszerűen ha a lázadók morálja magas, akkor többen csatlakoznak hozzájuk, ergo nekünk is több erősítésünk lesz, és a világban elrejtett utánpótlásdobozok is több muníciót rejtenek számunkra, valamint az alküldetések teljesítésével kapjuk a sok-sok kreditet is, amiből megvehetjük és feljavíthatjuk a már meglévő fegyvereinket, felszerelésünket. Szóval érdemes szépen sorjában haladni, bár ezek a zöld küldetések sajnos nem lettek a legváltozatosabbak.

Meg kell hagyni, hogy jót tett a játéknak a sok csúszás. Látszik, hogy rengeteget dolgoztak rajta és bőven maradt idejük a megfelelő bogárírtásra és a szinte tökéletes optimalizálásra. A karakterek jól néznek ki, maga a világ megfelelően részletgazdag, és v-sync hibának (tudjátok, amikor vízszintesen kettévágódik a kép) nyoma sincs, ami manapság elég ritka dolog. Ezzel szemben van egy kis pop-up, és ha egyszerre 3-4 járművet vagy épületet robbantunk fel, akkor hajlamos a motor egy kis belassulást produkálni, de ez egyáltalán nem éri el a zavaró szintet. Az effektek és maga a rombolhatóság pedig tényleg kiváló. Igen, tényleg minden szétverhető, lerombolható. Ha szeretnénk, akkor - kis túlzással - az egész Mars felszínét simára pucolhatnánk. Ez a rombolhatósági faktor pedig nem csak vizuálisan, hanem a játékmenet szempontjából is meghatározó, hiszen az elég széles fegyverválasztéknak köszönhetően tényleg tőlünk függ, hogyan harcolunk. Nyomhatjuk rambo stílusban, ahol shotgunnal, áramszóróval, vagy borotvaéles pengékkel felszerelkezve berontunk egy bázis közepére, és nyomjuk neki, ahogy a csövön kifér, vagy felszerelkezünk rengeteg távirányítású bombával, a nanofegyverünkkel, felvesszük a jetpacket, és a megfelelő robbanótöltetek levegőből történő elhelyezése után egy gombnyomással a levegőbe röpítünk mindent és mindenkit. Tényleg borzasztó kényelmes, hogy kvázi semmi sincs, ami az utunkban áll, nagyon könnyű megszokni, sőt, utána más játékokban már szinten fájdalmas a rombolhatóság hiánya. És akkor még nem is beszéltem a járművek használatáról, amik közül kiemelkedőek a mechák, azaz a bazi nagy robotok, amikből több fajta is van. Na, az ezekkel való pusztítás jelenti az igazi vigyorgós mókát. Emellett a fegyverek és a hátitáskák is nagyon változatosak, és van pár, amivel borzasztó látványosan lehet rombolni. Egyik kedvencem az a hátitáska volt, ami rezgéseket bocsát ki magából, és könnyedén lebontható vele egy teljes épület.

A játék hangulatfaktorát nagyon nehéz meghatározni. Tipikusan az a játék, ami vagy elkap, vagy nagyon nem. Sajnos a nyilvánvaló vizuális gátak miatt (Vörös bolygó srácok, nincsenek se tengerek, se havas pálya, se dzsungel ugye...) sok különbség nincs a régiók között, bár azért így is sikerült elérni, hogy ha nem nézed meg a térképet, akkor is tudod, hogy hol jársz. Hiába telepedtek már le rengetegen a Marson, azért közel sem olyan zsúfolt, mint akármelyik mai nagyváros. Ennek megvan az az előnye, hogy amikor elkalandozol valamerre, akkor nagyon átjön a magányosság érzése, főleg a személyes kedvenc - a komplett Mad Max koppintás - "Badlands" tényleg nem vénnek való vidéken (bocs).

Egy biztos, eddig a Red Faction: Guerrilla magasan a nyár meglepetésjátéka, nyugodtan kijelenthetem, hogy sokkal de sokkal kevesebbet vártunk tőle, de a Volitionös fiúk megmutatták, hogy nem szabad őket még ennyi év várakozás után sem leírni. Tökéletes választás a nyugisabb nyári hónapokra.

Még nincs vége: ha még többet szeretnél megtudni a Red Faction: Guerrilla-ról, akkor kattints a lenti oldalválasztóra!

Most akkor ez olyan mint a GTA, vagy inkább Mercenaries 2? Inkább olyan, mint a Mercenaries, csak egy nyugodtabb kivitelben. Nem annyira pörgős, és talán nem annyira brutális, de ha már választani kell, akkor semmiképpen sem a GTA, hiszen itt nem nagyon van történet.

Acsi/trophy vadász vagyok, ez az én játékom? Csak akkor, ha rengeteg szabadidővel rendelkezel, a pontok kiszedéséhez nem is ügyességre van szükség, hiszen a játék a legkönnyebb, easy fokozaton is végigjátszható, és acsit/trophyt külön a nehézségért nem kapsz, hanem időre, mivel a maximum kiszedésért sok-sok órát bele kell ölni a játékba.

Mennyire hosszú a játék, ha csak egyedül játszom vele? Ez attól függ, hogy mennyire vagy türelmes. Ha végigcsinálod mind a 104 mellék küldetést, megkeresed az összes titkos rádióadást, elpusztítod az összes EDF ládát és kibányászod az összes fekete ásványt, akkor minimum 20 órával számolhatsz. Ha csak magát a fő szálat szeretnéd végig játszani a lehető legminimálisabb fejlesztgetések mellett, akkor 8 óra alatt megvagy.

Élek halok a multiért, nekem való a játék? Abszolúte. Az internetes játékról mindenki ódákat zeng, főleg azért, mert teljesen új szint visz a küzdelmekbe az a tény, hogy sehol és semmi mögött nem vagy biztonságban. A Wrecking Crew játékmódhoz pedig elég egy konzol, egy játék és egy kontroller, mivel ott nem szól másról a dologn mint a végtelen pusztításról. Minden fontos paramétert beállíthatunk, mint például hogy mennyi időnk legyen, milyen fegyverekkel és milyen hátitáskákkal romboljunk. Nagyon nagy móka, főleg azért, mert több minden érhető el, mint az egyszemélyes játékmódban.

Tényleg hamar unalomba fullad a játék? Nehéz kérdés, emberfüggő. A fő küldetések ötletesek és változatosak, de ugye nincs belőlük túl sok. Hat vagy hét fajta zöld mellékküldetéssel találkozhatsz a játék során, amik egy kivételével (amire mindjárt kitérek) nem állnak másból, mint hogy menj oda és öld meg, vagy védd meg, vagy pusztítsd el, vagy szabadítsd ki, vagy érj oda időben. A dolog titka itt is - mint más játékoknál - az, hogy szépen be kell osztani őket, mivel a térképen látod, hogy mi micsoda. Ha megfelelően adagolod, teljesen emészthetőek. Az az egy kivétel pedig nem más, mint egy kis logikai játék. Ezek az úgynevezett robbantós küldetések, ahol megadott eszközökkel, megadott idő alatt kell a megadott célpontot (célpontokat) elpusztítani. Itt a remek fizika miatt tényleg érdemes pontosan megtervezni a lépéseinket, pláne akkor, ha meg akarjuk dönteni a legjobb időeredményeket.

Tippek, trükkök, jótanácsok egy kezdő gerillának? Érdemes az irányításnál átállítani a közeli célzást a bal ravaszra, mivel sokat fogod használni, és az eredeti beállítással (a jobb analóg kar benyomása) borzasztó kényelmetlen. Az időre menő kocsiszállítós küldetések nagyon könnyen megcsinálhatóak egy glicsnek köszönhetően, ami úgy működik, hogy ha csak pár másodperccel maradsz le a legjobb időről (Pro time), akkor ha nyomsz egy újrapróbálkozást, a statisztikában úgy mentődik el a dolog, mintha teljesítetted volna a legjobb idő szerint.