Just Cause 2Teszt

A szabadságnak nagy ára van. A mondat hatványozottan igaz a szabadon engedős, nyitott világba helyezett akciójátékokra, a lassan tíz éve töretlen népszerűségnek örvendő műfaj egyik továbbra is jelentős problémája, hogy miképp töltse meg tartalommal a szabadságot, mennyi, és milyen minőségű szórakozás-adagokat szórjon szét a virtuális játszótéren. Van, aki a történetre, és a hagyományos, lineáris single player akciójátékok izgalmait és változatosságát nyaldosó küldetésekre helyezi a hangsúlyt (lásd: Grand Theft Auto IV), mások pedig arra koncentrálnak, hogy (általában a sztori, és az ehhez kapcsolt küldetések rovására) szinte minden sarkon újabb apró meglepetéssel, vagy felfedezni valóval kényeztessék a játékost.

A Just Cause közel négy éve megjelent első része a fent bemutatott két pad között látványosan esett a földre. Maga a helyszín a kor elvárásaihoz képest nagy volt, és a szemet is megfelelő mértékben kényeztette, de ha lejjebb ereszkedtél, és alaposabban beleástad magad, sok helyen kongó üresség fogadott. Tessék-lássék módon egymáshoz ragasztott missziók, furcsán viselkedő járművek, rövid időn belül unalomba fúló melléktevékenységek, hatalmas üres területek... tudnám még sorolni, de minek, ez itt a második rész tesztje, nem az elsőé. Summa summarum: számtalan baja és nyavalyája ellenére ott volt benne a potenciál, a most megjelent második epizód pedig kézzel fogható valóságra cseréli be a korábban csak a vágyainkban élő lehetőségeket. No nem mindet - de erről lesz még szó.

A főhős változatlan, a helyszín változik: Rico Rodriguez, az Ügynökség szuperkatonája, sármos férfiembere és önjelölt poéngyárosa ezúttal Panau-t, a távol-keleti szigetcsoporton elhelyezkedő országot támadja be, némi gyors diktatúra-döntögetés céljából. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy korábbi főnöke egy ideje pont itt tűnt el, az Ügynökség gyanúja szerint nem hirtelen szabadságra ment, hanem jó pénzért a diktátort szolgálja. Rico kiveti magát a helikopterből, bele egyenesen a káosz kellős közepébe. A történet innen viszonylag megfontoltan csordogál, eredetiséggel nem nagyon lehet vádolni, sőt, általában a külvárosi italmérés előtt szombat éjszaka elcsattanó pofon egyszerűségével bír. A B-kategóriás akciófilmeket idéző sztorivezetés szándékos, valószínűleg a suta párbeszédek és poénok is azok - ennek ellenére (vagy éppen ezért) a sztori nem ad sokat a játékhoz, az átvezető animációk és párbeszédek kis túlzással akár el is nyomhatók.

Az alapfelállás a következő: adott a lecsapandó diktátor, és három tőle független, a szigetcsoport feletti ellenőrzést magáénak óhajtó frakció - az érdekek később némileg kuszábbá válnak, de nem spoilerezek. Kezdetben a három frakció lesz számunkra érdekes, nekik fogunk dolgozni: van köztük hagyományos szervezett bűnözőcsoport, nemzeti érdekeket szélsőbalos radikalizmussal párosító lázadók, és vallási alapokra helyezett, szekta-jellegű csoportosulás is. A fő feladat: Káoszt okozni, nagybetűset, mérőszám is van rá. A Káosz szintjének emelkedésével (nevezhetjük bizarr tapasztalati pontnak is, mert majdnem úgy működik) újabb és újabb sztorimissziók, és a frakciók számára elfoglalható erődítmények nyílnak meg előtted. Utóbbiak teljesítése után nő a frakciók területi befolyása, ezeken a területeken pedig újabb tevékenységek - speciális frakció-missziók, és versenyek válnak elérhetővé. A rendszer jó, átlátható, működik, és ügyesen foglalja keretbe a szokásos, mindennapi tevékenységedet - a rombolást, és a különböző szintű őrültségek látványos végrehajtását.

Csórj el egy taxit, fordítsd szembe a forgalommal, és rombolj bele egy teherautóba. Plusz húsz pont káosz. Tapassz C4-et egy víztoronyra, aztán repítsd a levegőbe. Plusz ötven pont káosz. Rendezz látványos, vérgőzös, robbantgatós mészárlást a megfékezésedre kirendelt katonák között - igen, sok káoszpont megint. A Just Cause 2 egyik nagy ereje ebben rejlik: nem csak hogy jutalmaz azért, amit amúgy is szívesen, gyakran ismételve csinálnál, hanem a történet, az egész játék előremozdításának üzemanyagává teszi. Káosz okozására csábító lehetőség mindenhol akad, és még gyűjtögethetsz is: rejtett pénzesládikákat (fegyvert, járművet vásárolhatsz belőlük), fegyver / jármű fejlesztéseket (aki kitalálta, hogy ezekkel mit lehet csinálni, írjon be magának egy piros pontot), és a három frakciónak is vannak külön bejáratú, a szigeteken gondosan elszórt rejtett tárgyai. Vagyis: ha szeretsz keresgélni, lesz mit, a településeken százalék formájában jelenik meg, hogy hol tartasz a kutakodásban. Harcolni sokat fogsz, a lövöldözést első pillantásra rendkívül böszme automata-célzás segíti - ezt később, az ellenfelek számának és agresszivitásának növekedésével elfogadod, sőt, pozitívumként könyveled el. A Just Cause 2 korlátozott mennyiségű, de hatásos arzenált kínál a duplán használható maroklőfegyverektől kezedbe a gépkarabélyon és a rakétavetőn át a játék Egyes Számú Sztárjáig, a gépágyúig. Ami az általában helikoptereken látható, forgócsöves fajta. És te kézben tudod cipelni. És soha nem fogy ki belőle a lőszer. Komolyan. Fantasztikus.

Ha van egy egyes számú sztár, akkor akad Kettes Számú is: ez pedig az csáklyázás, és az ejtőernyőzés. Mindkét lehetőség ismerős az első részből, csak a megvalósítás más: ezúttal majdnem kifogástalan. A csáklyát valószínűtlenül távolra (több tíz méterre) tudod hatékonyan kilőni, és szinte bármihez oda tudod tapasztani magad a segítségével. Felhőkarcoló-mászás csáklyával? Naná, simán véghezvihető. A csáklyával rántani, és tárgyakat egymáshoz bogozni is tudsz, az ezekből fakadó lehetőségek pedig roppant élvezetesek. Ha az egészet kombinálod azzal, hogy a csáklyát beakasztva, aztán a húzásból elrugaszkodva kapásból tudsz siklóernyőzni, és a siklást a huzal újabb és újabb (gyakorlást igénylő, de ezek után prímán működő) kilövésével szabályozni is tudod, folyamatosan a levegőben tartva magad... nos, legyen elég annyi, hogy csak ezzel az egy egy játékelemmel órákat lehet elverni - nekem legalábbis sikerült.

Várjunk csak, akad itt egy harmadik főhős is játékmenet szempontjából, és ha választanom kéne, őt szavaznám meg a Just Cause 2 Igazi Sztárjának. Ez pedig Panau. A szigetcsoport. A most futó generáció szabad világainak kiemelkedő darabja, álomszép, hatalmas virtuális környezet. Az első rész önismétlő területei a múlté, Panau roppant változatos. Hatalmas, jeges hegycsúcsok? Kipipálva. Dzsungel? Naná. Sivatag? Van az is. Kanyargó folyók, mély szakadékok? Tucatnyi akad belőlük. Masszív, több kerületre osztott, hidakkal összekötött acél-beton nagyváros? Ott találod a méretes térkép közepén.

Ott vannak aztán a mélységek ás magasságok - a Just Cause 2 vertikálisan is komoly szabadságot ad. Csórj el egy harci helikoptert (vagy sportgépet, vagy utasszállítót, vagy vadászgépet...) emelkedj fel a magasba. Első felhőréteg, második felhőréteg, elhagyod a madarakat és a hegycsúcsokat, az óceán felszíne szikrázik a napsütésben, te pedig repülsz még magasabbra, belátod az egész szigetcsoportot... aztán kiugrassz a gépből, és keresztülzuhansz mindenen, amit felfelé megtapasztaltál.

Az összesen több, mint száz járműnek hála a szigetek hatékonyan járhatók be, bármikor (a jármű tetejére pattanva akár menet közben) válthatsz közöttük, ha meguntad, átmehetsz siklóernyőzésbe, átugorhatsz egy motorcsónakba, vagy a levegőben köthetsz el repülőgépeket. A Just Cause 2 olyan szabadságfokot biztosít, amit más játékban ritkán - megkockáztatom: egyáltalán nem - látni. Közlekedni pedig érdemes, nem csak a gyűjtögetés meg a küldetések, hanem a felfedezés, a virtuális turizmus okán is. Nézz meg egy napfelkeltét egy hegycsúcsról, repülj a reggeli ködbe burkolózó dzsungel felett, vagy cipelj fel egy sportkocsit valamelyik felhőkarcoló tetejére, és próbálj átugratni vele a szomszéd toronyházra: a Just Cause 2 a konkrét játékon kívül is nagyon jó játékot, játszóteret kínál. És az egészet feltöltheted a YouTube-ra - a rögzített videók netes importját a PC és PS3 verzió támogatja, az Xbox 360 változat kissé érthetetlen módon nem.

A Just Cause 2 jó játék. Nem azért, mert kitűnőek a missziói (ezek korrektek, de semmi kiemelkedő), mert mindent ver az akció (ami látványos, de néha kissé kaotikus), mert változatos a multiplayer (az nincs, pedig lassan ebben a műfajban is kötelezőnek számít). A Just Cause 2 azért jó, mert a génjeiben hordozza a nyitott világba helyezett videójátékok tán legfőbb erényét: hosszú távon is roppant szórakoztató.