Medal of HonorTeszt

Okosan tette az Electronic Arts, hogy a laposodó Második Világháborús miliőből kihátrálva bejelentette a Medal of Honor sorozat újragondolását. A felállás nem ismeretlen a számunkra - a jelenkor hadgyakorlatai izgalmasak, a modern hadviselés mindennapjairól pedig bőven van mit elmesélni. Az új MoH epizód Afganisztánba kalauzol bennünket a 2001. szeptemberi események után. Hogy melyik oldalról követjük majd az történéseket? Természetesen az amerikai speciális egységek (Tier-1 és azok rész-alakulatai) kiválasztott tagjai a szemszögéből.

Érdekes megközelítés, hogy a MoH keveri a fikciót a valósággal. A karakterek kitalált figurák, a küldetések viszont részint valós bevetések nyomán lettek kialakítva. Szereplőink és az alakulataik keretbe foglalják az egyjátékos módot, ez pedig a történetmesélés és hangulatkeltés szempontjából igencsak közelivé varázsolja az afgán bevetések atmoszféráját.

A játékmenetet elemezve sokan tévesen hasonlítják cikkünk tárgyát két legfőbb riválisához. Tény, hogy sok dolgot emel át - okosan, és nem pofátlanul - a konkurenciáitól a program, de egyénisége nem szimpla másolat, hanem átmenet a jól ismert megoldások között, megfelelő mennyiségű saját hozzáadott értékkel.

A Medal of Honor tempója dinamikus, de nem kapkodós. Érezhetően megfontoltabb ritmust diktál, mint műfajtársai, ugyanakkor nem feledkezik meg az intenzív és változatos missziókról sem. Szinte minden pályán vár ránk valami játékelem, ami színt visz a taktikus tisztogatásba. A csapatharc néha átvált teherautó platójához rögzített rombolásba, éjszakai lopakodós quadozásra, máskor pedig távcsöves támogatást fogunk nyújtani a völgyben rekedt osztagunknak. A remekül kidolgozott fegyverek, és a modern hadviselés eszközei mind-mind a rendelkezésünkre állnak. Éjjellátónkkal vadul hajkurásszuk a koromsötét vályogépületben szó szerint sötétben tapogatózó ellenállókat, a műholdasan vezérelt rakétákkal pedig precíz ellencsapást mérünk a hegyoldalból áramló idegen tankokra.

Mint kifejtettük, a játék egyik legerősebb eleme a hangulatkeltés. A rendelkezésünkre álló eszközpark, a rádión csevegő csapattársak csak az alapokat jelentik, a látvány és a kőkemény audio-szekció viszont tetézi az összképet.

Magunk sem akartuk elhinni, hogy az Unreal motor ilyen nagyszerűen képes megjeleníteni a természetes vidékeket, sziklákkal és kórókkal csipkézett hegyi tájakat. A szabad ég és a tág terek masszívan hozzájárulnak az egyjátékos kampány hangulatához. Példákkal is szolgáljunk? Az egyik küldetés kíméletlen homokvihara után nem sokkal teliholdas-havas hágótúrán fogunk részt venni. Hegyi vidékek ennél szinte nem is lehetnének változatosabbak.

Az audio-részleg szintén páratlan. Csak ajánlani tudjuk, hogy a Medal of Honorral töltött idő egy jobb füles, vagy masszív hangrendszer társaságában teljen. Az itt nyújtott teljesítménynél jön elő igazán, hogy különböző visszhangok, a környezetfüggő effektek legalább annyira részei egy játék technológiai prezentációjának, mint a míves bevilágítások, vagy ízléses textúrák.

A cikk elején emlegetett történetmesélés is próbál ügyes fortélyokat bevetni. Az intro idősíkja után hosszas visszatekintésen keresztül kell eljutnunk a jelenig. A csapatok is csavarnak egyet a lineáris narráción, a karakterek közül pedig bizonyára mindenkinek emlékezetes marad a nyuszimancsot szorongató Rabbit, és a szakáll-vokál Dusty. A gondok ott kezdődnek, hogy a MoH nem képes minden elé pakolt lehetőséget megragadni, és azonnal az előnyére fordítani.

A történetmeséléssel például az a baj, hogy bár vannak remek fordulatok, és felemelő epizódok, a teljes összkép nem áll össze, és csak küldetéseket darálunk küldetések után. Hiányzik a személyes kapocs, a részletek nem alkotnak igazán feledhetetlen elegyet. A kiemelkedően epikus és székbe szögező pillanatok is hiányoznak; a realisztikusság oltárán beáldozták a világot felforgató fordulatokat, robbanó atombombákat, és a hatalmas dudájú, gépfegyverekkel rohangáló katonabébiket. (Utóbbiak valószínűleg csak a te fantáziádban léteznek, de sebaj - a szerk.) A dolog napos oldala: a MoH pont ezzel az életszagúbb (reálisnak persze nem reális - továbbra sem szimuláció) megközelítéssel találja meg a saját egyéniségét, és különbözteti meg a magát a konkurens sorozattól.

Érezhető a fejlesztői igyekezet, az igényes polírozottság. (A kisebb bugokat a korántsem végleges fejlesztői változatnak tudtuk be). Sőt a kellemes irányítás miatt a katonánk is úgy küzdi végig magát az afgán barlangokon, mint ahogyan a forró kés halad a vajban... valami mégis hiányzik. Konkrétan az okos ellenfelekre gondolunk. Normál fokozaton kevést kihívást nyújtanak a butácska ellenségek. (Márpedig hisszük, hogy a játékokat ténylegesen “normal” szintre szokták optimalizálni.) Mozgásuk és fedezékstratégiájuk kiszámítható, meglepetést nem nagyon képesek okozni - izzadtságot is csak akkor, ha nagy túlerőben vannak. Sajnáljuk, hogy az ellenfelek levadászása gyakran nem több, mint ha céllövöldében pötyögtetnénk. A pályatervezők mentik meg a napot, hiszen a jól pozícionált tereptárgyak és a pályaelemek képesek a szituációkat így is érdekessé, motiválóvá tenni.

Sajnos az egyjátékos kampány hossza sem tartozik a kiemelkedő elemek közé. Ütemesen haladva öt óra alatt végigértünk a tíz küldetésen, kényelmesebb tempóban egy erős óra adható hozzá a játékidőhöz - aztán jöhet a multiplayer.

Mert többjátékos lehetőségek természetesen vannak, sőt, akár különálló játéknak is tekinthetjük a multi szekciót. Leginkább azért, mert mások fejlesztették (a DICE) és más motort használ (Frostbite), mint a single player kampány. Mivel a publikus szervereket jóval a cikk megírása után (ma reggel) lőtték fel, a multis próbakörünk viszonylag korlátozott volt. A hat játékmódból hármat (team deathmatch, combat mission, sector control) próbáltunk ki, ezeket viszont elég hosszan.

Ami már most látszik: multi tekintetében a Medal of Honor (nem túl meglepő módon) inkább tovább áramvonalasított Battlefield, mint Call of Duty. A sebesség a CoD-énál jóval megfontoltabb, a célzás jóval kevésbé tapadós, ennek fejében viszont szinte teljesen eltűnik a recoil (a fegyver visszarúgása). A három választható karakterosztály a klasszikus felosztást használja: a Rifleman a támadó kaszt, gépfegyverrel, plusz gránátvetővel. A Special Ops-os fiúk géppisztolyt lóbálnak, a hátukon pedig rakétavető fityeg. A Sniper mesterlövész, és távolról aktiválható robbanóanyagot pakol. A lassan kötelezőnek számító karakterfejlődés, szintlépés, újonnan belépő fegyverek, bővítmények, felszerelések is jelen vannak, méghozzá hangsúlyosan, ahogy a killstreak-ek (bocsánat: itt scorechain-ek) után bezsebelhető védekező / támadó bónuszok is.

Első nekifutásra a feladat-alapú Combat Mission (az “egyszerűsített Battlefield játékmód”) tűnt a legélvezetesebbnek. A hangulat itt abszolút rendben van, a pályatervezés és a helyszínek változatossága remek, látszik, hogy a DICE sok-sok éves gyakorlattal rendelkezik ezen a fronton. Ezek tehát az első benyomások - két hét múlva, bőségesebb tapasztalatok birtokában még visszatérünk a témára.

Ráfért a sorozatra az újragondolás. A Medal of Honor kifejezetten jól teljesít, mindent tud, amit egy modern, pörgős, katonai FPS-től elvárunk. Szerencsére nem másol szolgai módon, és azt sem lehet ráfogni, hogy egyéniség problémákkal küzködne. Fejlődni persze még lehet, és valószínűleg lehetőség is lesz rá - a záróképsorok után egyértelmű, hogy az EA az alcímtől megfosztott Medal of Honor-t nem látványos végpontnak, hanem új kezdetnek szánja.