![[Teszt] BioShock Infinite](/~thumbnail/1208.jpg.cvsak.k.article-00-01-bs.3e7beg7.jpg)
A BioShock Infinite az a játék, ahol erős késztetést érzel arra, hogy a stáblista után ismét a „New Game” menüpontra kattints. Nem számít, hogy hajnali fél három van, nem számít, hogy már régen aludnod kéne, nem számít. hogy az utóbbi fél órát mindenféle teóriák olvasgatásával töltötted - látni akarod, hogy a játék komplett sztoriját újraíró, a puzzle-darabkákat teljes képpé formáló utolsó harminc hogyan írja felül a játékhoz való addigi viszonyodat. Mert a BioShock Infinite jó játék, de fantasztikus történet - és az utóbbin van a hangsúly.
Lehetne vitatkozni azon, hogy kinek mi jelent többet a BioShock sorozatban. A magam részéről maximálisan megértem azokat, akik elsősorban a sajátszemszögű lövöldözést ARPG-elemekkel sikeresen vegyítő, a megszokottól eltérő összecsapásokat és helyzeteket kínáló játékmenetbe szerettek bele. Teljesen szubjektív, de: esetemben nem erről van (volt) szó. A BioShock széria játékmenetét mindig kellően élvezetesnek találtam, de nem ezért játszottam velük, hanem azért a kreatív tornádóért, amit az Irrational (és Ken Levine) a nyakunkba eresztett. Az első pillantás Rapture-re, a víz alatti, félresikerült utópiára. A halott Big Daddy fémpáncélja felett zokogó Little Sister. A csavar az első BioShock közepén. A második rész vége. A Rapture-kísérlet összeomlása, az egymásnak feszülő érdekek és filozófiák. A BioShock azon ritka játékok egyike, amiben nem szimplán dolgok történnek egymás után, hanem szól is valamiről, a befejezés után le lehet ülni, és lehet gondolkodni rajta, hogy valójában mit, és miért játszottál.
Ha szigorúan a fent tárgyalt élményre koncentrálunk, a BioShock Infinte tökéletes folytatás. A kiindulópontot valószínűleg már ismered, és maximálisan bátorítalak arra, hogy az eddig hallottakon / látottakon kívül ne igyekezz semmit megtudni a játékról. Amit tudni lehet, és érdemes: te vagy Booker DeVitt, ex-katona, komor múlttal, szabadon tomboló belső démonokkal. DeVitt az égbe készül, de nem a hagyományos értelemben, a célja Columbia, az Égi Város, ahonnan (titokzatos megbízói kívánságára) egy Elizabeth nevezetű leányzót kell visszahoznia New Yorkba.
A kezdetben viszonylag egyszerűnek tűnő lányszabadítás nagyon hamar komoly nehézségekbe ütközik, a leányzóról kiderül, hogy kiemelten fontos szerepet játszik a város életében, és Columbia ura és parancsolója, a vallási fanatizmust a mindennapok gyakorlatába átültető Zachary Hale Comstock (a Próféta) mindent mozgósít azért, hogy Elizabeth ne térjen vissza a földi világba. Booker nagyon hamar nagyon ellenséges környezetben találja magát, így gyorsan előkerülnek a fegyverek, és a BioShock-széria jól megszokott „varázslatai” a plazmidok is - csak most vigoroknak hívják őket.
Azon kívül, hogy a Elizabeth inkább előbb, mint utóbb csatlakozik hozzánk (a játék első másfél órájáról beszélünk) tényleg bűn lenne bármit is elárulni az Infinite-ről. A játék nagy előnye, hogy a manapság már (sajnos) szokatlanul hosszúnak számító, 13-15 órás játékideje alatt folyamatosan fent tudja tartani az érdeklődésed, mozgásban tartja a történetet, nagyon-nagyon ritkán ül csak le, és ezek a „leülések” is viszonylagosak. Az befejezés (a komplett történet) ismeretében közel zseniális, ahogy az Irrational a sztorit és a játékost vezeti - utóbbit leginkább az orránál fogva.
Az, hogy nem veszed észre az (utólag) teljesen nyilvánvaló utalásokat a „megoldásra” valószínűleg annak tudható be, hogy Rapture-höz hasonlóan Columbia is totálisan magába szippantó atmoszférával, és (művészeti és kreatív szempontból is) lenyűgözően megálmodott helyszínekkel rendelkezik, az arcodba tolt látvány (egy izmosabb PC-n hatványozottan) pedig újabb remek példa arra, hogy megfelelő odafigyeléssel, és sok-sok munkaórával csodálatos dolgokat lehet kihozni a lassan már kifejezetten korosnak számító UE3 technológiából.
Nincs vége, lapozz a folytatásért!
A BioShock Infinte már csak a történések idejénél fogva is kitűnő táptalajt ad Ken Levine (a játék dizájnere és vezető forgatókönyvírója) számára, hogy az első BioShockhoz hasonlóan itt is társadalmi kommetárral fűszerezze meg a történetet. A századforduló (mármint: 19-20, nem 20-21) összes szociális feszültsége ott tombol Columbiában is a bigott vallási hittel és nyílt rasszizmussal megtámogatott vadkapitalizmustól az anarchiába és géprombolásba átcsapó radikális munkásmozgalmakig. Levine jó érzékekkel állítja szembe egymással a kettőt (egy alapvetően sci-fi történet korlátain belül), és kezdeti félelmeimmel szemben soha nem csap át ostoba prédikációba („a gonosz gazdagok kiszipolyozzák a becsületes szegényeket, éljen a forradalom”), hanem korrektül megmutatja a szélsőségek tombolásának következményeit - mindkét oldalról.
Közben érdekes karaktereket, és még érdekesebb karakter-sorsokat dob a sztoriba. Meg persze a korábbi videókban többször is feltűnő gigantikus Songbirdöt, akinek nincs semmiféle társadalmi üzenete, Elizabeth egyetlen barátja / börtönőre, de ennek ellenére (gyanúm szerint) sok játékos fog rá kedvenc karakterként tekinteni a végére.
Szuper a sztori, klasszak a karakterek, remek a hangulat - milyen maga a játék? A konkrét játékmenet jó, és nagy része nagyon ismerős lesz, feltéve, ha játszottál már a két BioShock játék egyikével. Az Irrational ezen a területen nem vállalt túl sok kockázatot, a játékmenet alapját továbbra is a sajátszemszögű lövöldözés, és az ezzel párhuzamosan szórt „varázslatok”, a vigorok jelentik. Vigorokból természetesen most is többféle van, néhány erősen emlékeztet a korábbi BioShockok-ok kínálatára, de akadnak bőségesen újdonságok is, különösen a játék későbbi szakaszában.
Lelőni őket nem fogom, elég annyit tudnod róluk, hogy általában kétféleképpen használhatók (leteheted őket csapdaként is), néha egymás utáni elsütéssel keverhető a hatásuk, és minden esetben fejleszthetők - drága pénzért, a megfelelő automatáknál. Fejleszteni nyilván nem csak őket lehet, a mindenféle asztlokból, kukákból és kismillió egyéb tereptárgyból kikutatott pénzből vásárolhatsz segítő tárgyakat, és a (meglepően széles) fegyverválasztékhoz különféle fejlesztéseket is.
Ha a játékmechanikai összképet nézzük, nem túlzás azt állítani, hogy az Infinite több szempontból is áramvonalasított BioShock. Eltűnt a hekkelés, nincs az első rész fényképezéshez hasonló tevékenység - megjelent viszont egy újratöltődő pajzs, amit (opcionálisan az életerőre vagy vigor-csíkra elsüthető), a pályákon (jobban vagy kevésbé) elrejtett infúziókkal fejleszthetünk. Sok funkciót vett át a játék nagyobb részében velünk tartó Elizabeth: ő egyrészt szerencsére vigyáz magára (simán megölte volna az egészet az ellenkezője), másrészt pedig állandó, és megbízható segítőnk lesz, plusz pénzzel, és ami fontosabb, szükség esetén egészség-csomagokkal, salt-fiolákkal (a vigorokat működteted ezzel) vagy plusz munícióval lát el minket.
A segítő-karakter állandó jelenléte kezdetben furcsa, mert túlzott könnyítésnek tűnik: a játék második felében, pláne az utolsó helyszíneken azonban már nagyon (nagyon-nagyon) hálás leszel neki, hogy mindig ott van a nyomodban, mert néhány húzósabb összecsapás túlélhetetlen lenne a folyamatos segítsége nélkül.
Harcolni pedig sokat fogsz, az Infinite az eddigi legakciósabb BioShock-epizód. Az ellenfél-választék jó, a nagyobb opponensek most is karakteresek - Big Daddyt persze nem sikerült reprodukálni (pedig próbálták), de ő(k) annyira jól eltalált, rendkívül karakteres szereplői volt(ak) az előző két résznek, hogy nem ezért fogunk haragudni az Infinite-re. Az új felvonás számlájának negatív oldalára inkább az írható, hogy túlságosan is ragaszkodik a korábbi konvenciókhoz, nagyon óvatosan, és viszonylag ritkán újít. Annak eldöntését, hogy ez jó, vagy rossz dolog, az olvasóra bízom.
Summa summarum: bátran, és teljes szívvel ajánlom mindenkinek a BioShock Infinite-et. Megkapó, teóriák gyártására késztető sztorival rendelkező, hangulatos, érzelemdús, fordulatos játék, ami képes arra, hogy többször is meglepjen. Általában a sztorijával, karaktereivel, helyszíneivel teszi ezt, nem a játékmenetével, de utóbbi elég szolid alapokon nyugszik ahhoz, hogy a játék egyéb kiemelkedő kvalitásai bőségesen ellensúlyozzák az itt tapasztalt konzervatívabb megközelítést. Az Infinite nem csak magában állja meg a helyét, hanem a sorozat részeként is: a címében megfogalmazott ígéretet maximálisan betartva tényleg végtelen számú további ösvényt nyit a széria számára.