The Legend of Zelda: Wind Waker HDTeszt

Számos dolog miatt emlékezhetünk két generációval ezelőtti első találkozásunkra a Wind Wakerrel. A szigetekre szabdalt világ, a hírhedt „befejezetlenség” (két jelentős pont, ahol az új rész szakított a sorozat hagyományaival), a meglepő végjáték, a könnyed, de továbbra is fenséges játékmenet… De elsőként garantáltan mindenkinek a lenyűgöző/felháborító/tökéletes/gyerekes grafika fog eszébe jutni. Ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy a GameCube klasszikus anno nagy visszhangot kavaró stílusa kiállta az idő próbáját, a dicsőségét zengő kórus elnyomta az elégedetlenkedők hangját, a játékot máig a világ legszebbjei között emlegetik.

A HD kiadással a többség akkor is elégedett lett volna, ha a készítők egyszerűen csak fogják az eredetit, felpöccentik a 1080p kapcsolót, és megy a korongra, ahogy van. Nyilván nem is kellett sokat bajlódniuk a külcsínnel, művészeti dizájnjának köszönhetően a Wind Wakernél közelebb azóta sem nagyon került videojáték a megfoghatatlan „tökéletes”-hez - már ha azt nézzük, hogy mit lehetne/kellene változtatni rajta. Még ma is alig találni benne több poligont kívánó alakzatot vagy élesebb textúráért kiáltó felületet. A papíron megálmodott koncepció kivitelezése közel hibátlan. Az egyeseket ismét felháborodásra késztető bloom effekt a tényleges játék során telitalálatnak bizonyul, a Zeldához nagyszerűen illő, álomszerű jelleget kölcsönözve a trópusi szigetvilágnak. Vizuális összhatás tekintetében a Wind Waker húsz év múlva sem lesz tizenegy éves.

Nem csoda hát, hogy a játékban készített képeink megosztását is segítő Tingle Bottle roppant népszerű újításnak bizonyult. Pedig csak egy játékon belüli, egyszerű Miiverse appről van szó, de a más játékosok (időnként egészen szellemes) megjegyzéseit, tippjeit és képeit rejtő palacküzenetek gyűjtögetése hamar szórakoztató rutinná válik. Az Ocarina of Time 3DS remake-jénél mutatott, látványos változást eredményező törődéssel a Nintendo itt sem spórolt, csak a grafikai tuning helyett a játékmenet csiszolására helyezték a hangsúlyt. Azt nem vesszük észre, hogy a Wii U immár egészében rendereli az óceánt, azt viszont már igen, hogy ennek köszönhetően kétszeres sebességgel szelhetjük át a kékséget egy vadonatúj vitorlával, felezve a játékra egyébként jellemző üresjáratot.

A legendásan nyűgös Triforce gyűjtögetés jóval fogyaszthatóbb tempót kapott, még ha így is tagadhatatlanul megmarad az utólag beleerőltetett időhúzás érzése. A párbeszédek (OK, monológok) a korábbinál gyorsabban pörögnek, a 12 kép tárolására alkalmas Pictobox kellően felpörgeti a játék legnagyobb mellékküldetését, az játékot némileg nehezítő Hero Mode végre az első végigjátszás előtt is elérhető, a giroszkópos célzás ismét kellemesebb az analóg karnál, a GamePad képernyőjét pedig… nos, azt főleg térképünk real-time tanulmányozására és a tárgyaink közti válogatásra fogjuk használni. Persze aligha várhatunk forradalmi ötleteket egy remake-től, de mindenképpen furcsa döntés, hogy a korábban Game Boy Advance-t igénylő Tingle Tuner funkciót egyszerűen kivették a játékból.

Az ilyen apróságokon azonban aligha fogunk fennakadni, a kisebb mechanikai igazítások nem írják át nagymértékben a játékélményt. Sok év, és az összes többi nagygépes Zelda végig- és újrajátszása után aligha kérdéses, hogy klasszikus mércével a Wind Waker játékmenete a legkönnyedebb és legkevésbé figyelemreméltó a sorozat 3D részei közül. A szokásosnál kevesebb és kevésbé komplex dungeon, a harc egyensúlyát még inkább felénk billentő „win button” QTE, a „fejtörő”-ként csak egyes mellékküldetésekben fordítható puzzle-ök a veteránok számára sétavitorlázást jelentettek már az eredeti premier idején is. De nem szégyen bevallania az embernek, hogy a Wind Wakert a körítés miatt szereti annyira. Ennél kifejezőbb és élettel teli szemeket azóta sem láttunk videojátékban, a csatákat meghatározó fantasztikus animáció (azóta sem tudtuk Zeldában így a falra kenni az ellenfeleket) és a minden kardcsapást követő, dinamikus zene pedig még az veszélyérzet hiányával együtt is magával ragadja az embert. Szinte minden lépés könnyű, de bármerre járunk, csodálattal nézünk körül. Pont ugyanazért, és pont ugyanannyira működik, mint 2003-ban.

Rehynn