Metal Gear Solid V: The Phantom PainTeszt

Az oroszlánbírkózás és a csillogó delfinhát ugyan kimaradt, de a The Phantom Pain még így is egyfajta minden-játék a lopakodós-akciózós zsánerben. A tavaly megjelent Ground Zeroes korrekt képet festett arról, hogy mire számíthatunk a teljes, végleges játékban: nagy szabadságfokú lopakodásra, nyitott környezetben, de a Phantom Pain szerencsére nem Ground Zeroes százszor (háromszázszor) nagyobb környezetben, hanem jóval több annál. Ami nem változott: az MGS5 lopakodása egyértelműen a széria legjobbja, a karakter sebesség-variánsai (a rohanástól a kúszásig) és az azokból fakadó jól kiszámítható következmények (nagyon jól be lehet lőni, hogy mik az egyes pozíciókhoz kapcsolt kockázatok, és hol érdemes beáldozni a sebességet a biztonság oltárán és vica versa) roppant élvezetessé teszik az MGS5 legalapszintűbb játékmechanikáját. Minden ott van benne, ahol lennie kell: kényelmes, és jól működik az egygombos, helyzetfüggően többfunkciós CQC; a vallatás-lehetőség nem csak "ilyet is lehet" csillámpor, hanem missziók sikerességét eldöntő funkció; hasonlóképpen az ellenfelek kijelöléséhez - a Ground Zeroes-ban ennek még szimplán helyzet-megjelölő szerepe volt, a távcső a TPP-ben már kategóriákkal többre képes.

És ezek csak az alapok - a többségét láttad a tavalyi "demóban", mitől, és miben több a The Phantom Pain? A rövid válasz: nincs rövid válasz.

Kezdjük a nyilvánvalóval: jóval nagyobb. Nagy a felfedezhető terület (Észak-Afganisztán és az Angola-Zaire határrégió), de nem beláthatatlanul és megismerhetetlenül nagy, a fontosabb lokációk (jellemzően: különféle katonai bázisok) közti közlekedés még gyalog (futva) sem időt rablóan hosszadalmas. A két terület nem csak a kinézetében különbözik egymástól, Afganisztán "zártabb" a hegyek által kijelölt utak sokszor egyértelműen kijelölik, hogy merre tudsz haladni - Afrikában más a helyzet, ott inkább a nagy(obb) nyílt terek a jellemzőek.

Folytassuk a szintén nyilvánvalóval: iszonyatos mennyiségű használatba vehető fegyver és eszköz került a játékba. A fegyverek több kategóriában (az altatólövedékes piszto... maroklőfegyvertől kedve a gépkarabélyokon át a rakétavetőkig), többféle ízben, többféle funkcióval, többféle felhasználási lehetőséggel. Amikor azt hiszed, hogy ennyi, most már láttál szinte mindent, egy küldetéssorozat teljesítésévek megkapod a Gunsmith funkciót, és elkezdhetsz te magad fegyvereket összeszerelni. Nem csak fegyverek állnak rendelkezésedre peresze, visszatér a teljes Metal Gear eszköztár, igen a kartondoboz is (ezúttal többféle képet applikálhatsz rájuk, ennek megfelelően a kiváltott hatás is más lesz), feltűnnek a különböző tulajdonsággal bíró kamuflázsok, sokféle gránát és akna és C4, és... és minden fejleszthető. Minden. Minden egyes eszköz, beleértve a távcsövet vagy iDroidot is, többlépcsős fejlődési fát kapott. Elnézést, tévedtem: a figyelemelterelésként dobálható üres tárat nem lehet fejleszteni. De az állatok befogására használt ketrecet például igen. Ja igen: az állatok. Mondtam már, hogy lehet állatkerted?

Akkor az állatkertről... várjunk csak, nem, még nem az állatkert, mert ott van előbb a Mother Base. De ahhoz ki kéne térnünk a pénzre, és hogy miből lesz pénz. Szóval: a pénz, pontosabban a GMP (Gross Military Product) a GDP hadigazdasági megfelelője. Az MGS5-ben minden pénzbe kerül, sok pénzbe, nincs ingyenebéd. Pénzt a küldetések és mellékküldetések teljesítéséből szerezhetsz, de beleakadhatsz rejtett gyémántokba is (vallass, keményen - majd csak elmondja valaki, hogy hová dugták!), illetve a játék későbbi szakaszában, a saját hadsereged felállítása után csapatokat küldhetsz ki missziókra (hello, Assassin's Creed: Brotherhood!). A pénz MGS5-ös jellemzője, hogy (akárcsak a való életben) soha nincs belőle elég, illetve a játék a rengeteg fejleszthető cuccával, és az egyéb költségekkel gondoskodik róla, hogy kiénekelje a GMP-t a zsebedből.

Sok pénz megy el magára a bázisra, az (újraépített) Mother Base-re. Ha fejlődni akarsz, ezt fejlesztened kell új platformokkal, amik a sereged különböző alegységeinek adnak otthont. A fejlődés így néz ki: a tárgyfejlesztés egyes szintjei egyes alegységek szintjéhez van kötve, a szintjük pedig (egyrészről) az egység létszámától is függ, a létszámot pedig úgy tudod növelni, ha fejleszted a nekik helyt adó platformot. Ehhez kell a sok pénz. És a nyersanyag, Mert az is van a játékban. Nem egyféle, hanem úgy féltucat. És rögtön kétféle formában lehet gyűjteni őket. Akárcsak a növényeket. Igen lehet/kell virágot szedni, sokfajtát. Valamiből csak elő kell állítani a kábszit az altatógránáthoz, ugye.

A pénz és a nyersanyagok mellett a megfelelő emberanyag összegyűjtése lesz életfontosságú. Embert úgy gyűjtesz, hogy elkábítod, lecsapod, meglövöd altatóval, belesétáltatod egy altatógáz-aknába, fejbe dobod valami nehézzel, fejbe bokszolod a mechanikus karod mini-rakétahajtóművel reptetett távirányítású öklével (igen!), vagy úgy lövöd meg a toronyban az őrt, hogy az pont a fejére essen, és elkábuljon tőle (megtörtént!). Szóval: elkábítod, NEM ölöd meg, és utána feladod a bázisra a Fultonnal. Fulton = hordozható reptető-ejtőernyő, mókás hangokat ad ki mindenki (a birkák a legjobbak!), ha ráakasztod, és megindulnak felfelé. Fultonozni egyébként nem csak embert lehet. Hanem például tankot is. Az nem ad ki mókás hangot, de mindenki nagyon meg szokott lepődni, ha elrepül mellettük egy páncélozott harcijármű. Az emberekre visszatérve: nem mindegy, hogy kit gyűjtesz be, a szaktudás számít. Minden ember statisztikákkal bír, ami azt jelöli, hogy az alegységek fejlődéséhez szükséges szakterültekben mennyire jó - ennek alapján oszthatod be őket az egyes platformokra. Értelemszerűen: ha a kutatásra akarsz ráállni, akkor érdemes olyan jóembereket fultonozni, akik mondjuk "A" besorolásúak ezen a területen. Honnan tudod? Önidézet korábbról: a "távcső kategóriákkal többre képes". Például erre, beazonosítja neked a célpontokat, kiírja a statjait, sőt, azt is, ha van valamilyen speciális képessége (mert lehet neki).

A Mother Base egyébként nem egy szimpla képernyő (a PW-ben még az volt), hanem egy valós, a szemed előtt fejlődő, bejárható helyszín. Annyira, hogy mellékküldetések kapcsolódnak hozzá, és később építhetsz újakat is (FOB-ok), azzal a különbséggel, hogy ott részletesen meghatározhatod, hogy milyen védelmi berendezéseket szerelsz fel rá. De miért kell védelem? Mert megtámadhatnak. Nem a gonosz ellenség, hanem más játékosok. Asszimetrikus multiplayer, Hölgyeim És Uraim, a FOB missziók, amikor egy másik játékos kiépített bázisára mész (gyakorlatilag: lopni, nyersanyagot meg cuccokat), az általa kiképzett emberek ellen harcolsz, és ha akar, ő is megjelenhet, hogy elkenje a szádat, egészen remek móka, tessék kipróbálni, ha lehetőség nyílik rá. Egyébként jelenleg EZ a játék multija, a teljes multiplayer porció (az MGO) október hatodikán érkezik.

Koop nincs, és nem is kell, mert a melléd adott négyféle társ minden igényt kielégít, és minden játékstílust kiszolgál. Aki durvulni szeret, üljön fel a Walker-re, ami egy mini-metálgír, szerelhetsz rá gépágyút, vagy rakétavetőt, de lehet (szerintem ebben a felállásban nem igazán érdemes) óvatoskodni is kábító lövedékekkel. A paci hasznos jószág, nagyokat lehet vágtázni, benne az a jó, hogy a megkapod alapból, aztán ahogy jönnek a többiek, szépen le is cseréled másra (pápá paci!). Ott van aztán Quiet, a MGS-történelem legkihívóbban túlszexualizát nő szereplője, ami azért komoly fegyvertény, mert Kojima korábban sem fukarkodott a női bájak kendőzetlen bemutatásával. Szóval Quiet, aki amúgy szuper sznájper, legyőzöd egy bossharcban, nem ölöd meg (megteheted, de ne tedd!), vadóckodik egy kicsit, aztán jön segíteni, mesterlövész-támogatás és felderítés, roppant hasznos. Végül pedig: Didi, hivatalos nevén D-Dog, de nekem akkor is csak Didi. Didire Afganisztánban találtam rá, ott sertepertélt a fűben, aprócska kölyök volt. Aztán felnőtt, és jelenleg ő az én bátor barátom és harcostársam, életem többszöri megmentője, ellenfeleim felkutatója (automatikusan bejelöli a célpontokat), és szükség esetén gyilkosa. Itt egy fotó rólunk, véresen, mocskosan fáradtan, de akkor is: cool guys don't look at explosions, ugyebár.

És akkor az állatkert... tudjátok mit, mégse. Van állatkert, és lehet állatokat gyűjtögetni bele, és van mégy egy csomó minden más is, de a lényeg mégis csak az, hogy a fent leírt sokféle lehetőség egyetlen irányba mutat: hogy lent, a lopakodós játszótéren kitűnően érzed magad. Ezt az MGS5 száz százalékosan megvalósítja, eléd tesz egy megoldandó feladatot, egy viszonylag tág szabályrendszert, brutális mennyiségű eszközt és lehetőséget a probléma megoldására, és azt mondja: tessék, csináld, ahogy neked tetszik. Lopakodni szeretnél, senkit nem megölni, szellemet játszani? Tessék, vedd fel a hangcsökkentő kamuflázst, a nem halálos fegyvereket, használj altatógázt, legyél óvatos, alkalmazkodj az időjáráshoz, használd ki a homokvihart vagy a szakadó esőt, időzítsd a missziót éjszakára, figyeld ki az őrjáratok útját, és legyél nagyon ügyes. Megteheted. Erőszakosan játszanál? Semmi probléma, ossz ki fejlövéseket, szúrd le az ellenfeleidet, vágj be hozzájuk egy gránátot, tapassz C4-et a hátára, és ha tankokat látsz, hívj be tüzérségi támogatást, vagy soroztasd meg őket a helikopteredről gépágyúval. Ezt is megteheted, és megtehetsz még százféle dolgot.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az MGS5 a nehézség helyes belövése frontján is kitűnően teljesít. A játék nehézsége olyan szinten dinamikus, hogy az abszolút kezdők és profik igényeit is kiszolgálja. Egyrészt ad ki/bekapcsolható segítségeket (a felfedezéskor időt lassító reflex mód, és a lebukást háromszor semmissé tevő Chicken Hat), de a játék igazán nagy húzása az, hogy figyeli a játékstílusodat, és dinamikusan alkalmazkodik hozzá. Példák következnek. Gyakran mész éjszakai missziókra? Egy idő után egyre több katona fején jelenik meg az éjjellátó. Vannak bevált útvonalaid, mindig ugyanazon a repedésen kúszol be a reptérre? A negyedik alkalom után számíts rá, hogy aknák fogadnak ott. Sokat sznájperkedsz? Bevetik ellened is a sznájpereket. A fejlövésekre mész? Az orosz sereg sürgősen acélsisakot oszt szét. Ez nem tetszik neked? Küld ki az egyik zsoldoscsapatodat az ellátási útvonalat megsemmisítő misszióra, és rögtön nem jönnek meg azok a sisakok. Plusz: minden "fő" misszió után értékelést kapsz: a profi-ligások, és az igazi kihívásra vágyók célozzák be az S rangot mindenhol, nem lesz könnyű.

Valami nincs rendben, mintha még nem beszéltem volna valamiről, furcsa hiányérzetem van. Megvan: a sztori! Nem gondoltam volna, hogy egy MGS cikkben valaha is le fogom írni a "sztori tulajdonképpen teljesen másodlagos" mondatot, most mégis megtörtént. Sztori van, korrekt, de erősen a háttérbe tolták, láthatóan szándékoltan, az MGS5 igazi sztárja a gameplay, és az erre épülő jól összerakott, és kellően változatos missziók. Így nem is fogok hosszan beszélni róla, talán csak annyit, ami a GZ alapján sejthető volt: a megszokottnál egy fokkal sötétebb, helyenként kifejezetten kegyetlen jeleneteket felvonultató történet ez, Big Boss meglepően keveset beszél (ennek fényében továbbra sem értem a nagynevű szinkronhang szükségességét - Sutherland ettől függetlenül jól hozza a figurát), és senki nem számítson a megszokott (?) brutál-hosszúságú átvezetőkre, jellemző tény, hogy az MGS5 vége a felvezető animáció + végső bossharc gameplay + záró animáció kombinációjával is rövidebb, mint az MGS4 hírhedten hosszú animációs záróakkordja. Ha már a vége: két befejezés van, a 100 százalékolással (vagy Youtube kereséssel) előcsalható "igazi" sztorivéggel Kojima búcsúzóul még vigyorogva belevág egy villanógránátot az MGS mitológiába.

A Metal Gear Solid 5 az ideális játékom, az én You Killed in Africa-ám. A zsáner és a sorozat kedvelőjeként mindenkinek ajánlom, kitűnő játék, brutális tartalommal, rengeteg élvezetes játékórával, komoly újrajátszhatósági faktorral. Hibátlan játék? Francokat, van több bosszantó kis hülyesége, de ezek (a menürendszert szokni kell, több funkció érthetetlenül el van rejtve, a terepen a "mire tudok felmászni és mire nem" elég következetlen, plusz a rohadék Parazita Osztag ellen utáltam harcolni) az összképet tekintve nem zavarnak sok vizet. Kojima pedig befejezi, és az MGS5 remek lezárása ennek a három évtizede futó sorozatnak: a játékos örömére hangolt, a keleti és nyugati játéktervezés tradícióit példaértékűen házasító alkotás, Hideo Kojima magnum opus-a. És most függöny.