Crash Bandicoot N.Sane TrilogyTeszt

"Activision presents a smashing blast from the past..."

Ezzel a mondattal (és a hozzá tartozó videóval) nyit a Crash Bandicoot N.Sane Trilogy (Minden. Egyes. Alkalommal.) és ennél jobban nem is lehetne jellemezni a játékot. Mai szemmel nézve a játék tényleg egy csapás a múltból, de nem feltétlenül rossz értelemben.

A Vicarious Visions látvány szempontjából valóban mai szintre emelte a Naughty Dog klasszikusát, ugyanakkor az alapokat érintetlenül hagyta, és csak némi extra lehetőséget és tartalmat pakolt bele. És ez az a pont, ahol az ember a mai trendeket és a nosztalgia erejét ütközteti, a végén pedig legalább annyira pofára tud esni, mint Crash egy elhibázott ugrás után. Ugyanis bármennyire is élénken él emlékeinkben az eredeti trilógia által okozott agyérgörcs... akarom mondani örömmámor, a régi rutin megkopik, így első találkozáskor nem marad más, mint a kínos felismerés. A felismerés, hogy az idő során a megváltozott szokásokhoz való igazodás itt bizony semmit sem ér. Legyünk bármennyire is rutinos öreg rókák, az N.Sane Trilogy kíméletlenül repít minket vissza az ezredforduló elé, amikor nem volt minden bokorban checkpoint és a Game Over felirat akár percenként ugorhatott az arcunkba.

És mégis, mindezek ellenére nem tudok huzamosabb ideig anyázni... khm, haragudni a játékra. Mert bár könnyű elveszíteni a nyugalmat, amikor ez a szerencsétlen, farmergatyás, nyomorult erszényes huszadjára is képes ugyanazon a szent helyen elpatkolni, sokadik alkalommal kell rájönnöm, hogy pontosan ugyanazt csinálja, amit 20 éve is tett. Csak én jöttem ki a rutinból. Hagytam, hogy az eltelt idő alatt a nosztalgia pontosan azt tegye, amit szokott, és megszépítse az élményt, enyhítse, kitörölje a fájó, idegőrlő és megalázó pillanatokat.

Pedig az N.Sane Trilogy valóban egy az egyben azt az élményt nyújtja, mint az előd, és ez legalább annyira az előnye, mint a hátránya. Bár az internet népe már lázas nyomozómunkába kezdett, hogy bebizonyítsa, az újrahangszerelt változat nehezebb, ez vajmi keveset számít. Nem számít, mert míg az első Crash Bandicootban "egyszer-egyszer" (értsd: 128473-szor) elronthatjuk emiatt az ugrást, ez nem befolyásolja a menekülős részeknél előkerülő korlátolt látóteret, valamint a két folytatásban szereplő járműves részeket, ahol az irányítás pont annyira nyögvenyelős, mint régen volt. Az igazi trükk pedig az, hogy megtaláljuk, mikor kell váltani az analóg karos és D-pados irányítás között, ez ugyanis gyakran jelenti a pulzusunk egészséges szinten tartását.

Hasonlóan az eredetihez, a kipofozott változat is akkor mutatja meg igazi erejét, ha vesszük a fáradtságot (és a nyugtatót), hogy kihozzuk belőle a maximumot. Hogy az összes titkos zugot, rejtett gyémántot felkutassuk, hogy dacolva az infarktussal megpróbáljuk megdönteni a lehetetlennek tűnő időrekordokat (még ott is, ahol korábban nem volt), egyszóval ne csak pusztán végigszaladjunk rajta, hanem lássuk az elsőre (és sokadjára is) elképesztően gonosznak tűnő pályák mögött a zsenialitást és tervezést, amivel a megfelelő iramot elkapva, karcolás nélkül érhetünk végig rajtuk.

Manapság sokszor hallani, hogy egy-egy játék nem való mindenkinek. Az N.Sane Trilogy-ra ez halmozottan igaz. Sőt, még akkor is igaz lehet az állítás, ha az eredetivel is játszott valaki. Abban az esetben, ha nem kattannak át azok a bizonyos fogaskerekek, hogy újra a régi iskola szabályai szerint játsszon az ember, akkor az "új" Crash trilógia legalább annyira idegen élmény lehet, mint ha csak szimplán kerüli az ember a platformereket. Ha viszont minden szükséges hozzávaló megvan, nincs más hátra, mint ismét órák tucatjait eltölteni egy-egy pályán, folyamatosan gyakorolni és fejlődni, végül pedig megint ugyanazt a sikerélményt átélni, amit már egyszer megízleltünk.