Black MirrorTeszt

Még a Gamescom forgatagában bújt belém a kisördög, hogy a THQ Nordic (aki utólag visszagondolva igazán termékeny volt a játékaik felhozatalát illetően) misztikus thriller kalandjátékát látnom kell - bár ebben valószínűleg nagy szerepe volt a zárt ajtós prezentációnak is, amely az első másfél óra egy különösen izgalmas pillanatából ragadott ki egy-egy izmosabb jelenetet.

Az időközben megjelent Black Mirror - bár egy 2003-as játék újragondolása -mégsem emiatt, sokkal inkább a setupja révén foghatja meg azokat, akik nem feltétlen a lövöldözésben, hanem inkább egy Eternal Darkness-szerű megközelítésben keresik a szórakozást. Mivel a nyomozós-rejtélymegoldós zsáner alá eső játékokban nem igazán tobzódhatunk manapság, és a Black Mirrort jegyző KING Art Games is letett már az asztalra ezt-azt (nekik köszönhető pl. a Book of Unwritten Tales, vagy a kurrens King's Quest), megszavaztam neki a bizalmat és a szokásostól eltérően a női kezek lágy játékaként lestem bele alaposabban a Gordon-ház rejtélye mögé.

A játék az 1900-as években egész pontosan 1926-ban Skótföldén játszódik, ahol a kalandvágyó David Gordon épp Indiából tart hazafelé, hogy apjának gyanús halála körül szaglászva egyidejűleg meglátogassa az ősi család hagyatékaként fennálló Gordon-kúriát. Mint ahogy az ilyen történeteknél általában lenni szokott, gyanúsan sok a kérdőjel övezi az eseményt nem beszélve a furcsa rokonokról, akik a kor szellemének megfelelő hűvös üdvözletükön kívül nem sok melegséggel kedveskednek az újdonsült lakónak. A KING Art amúgy remekül eltalálta a szereplőgárdát, kezdve a hideg nemes nagynénitől a vak és elsőre ijesztő kertészen át a komornyikig, akik egytől-egyik a klasszikus osztályait testesítik meg a kor szellemének. Persze az ódon, komor és sötét kastély falairól hamar kiderül, hogy valami nagyon nem stimmel a Gordon-fiú felmenői körül, és a szellemjárta flashbackekkel tarkított, kicsit ijesztő, kicsit hűvös környezetnek hála egész hamar bele lehet rázódni a kíváncsiságot gerjesztő nyomozósdiba.

A játék alapvetően egy statikus perspektívával játszó walking-sim azzal a különbséggel, hogy az interakciókban jórészt logikai feladványokkal, és vizsgálódásokkal múlatjuk majd ez az időt. A párbeszédek feleletválasztós megoldásai nem igazán viszik másik irányba a történetet, inkább afféle interaktív mozinak tekinthetőek, amelyek szépen triggerelik a szkript következő fontosabb eseményeit. Akár egy tipikus Sherlock Holmes játékban, itt is a különböző furmányos logikai feladványokra és puzzlékra helyeződik a hangsúly, amelyből sajnos nincs túl sok - igaz, amelyekkel találkozunk, azok legalább érdekesek, és a bonyolultabbak több apró felvonáson keresztül vezetik győzelemre a játékost, ezáltal felfedve a kastély újabb, addig elérhetetlennek tűnt helyszíneit. A fellelhető feljegyzések, elejtett mondatok, fotódarabok, kulcsok és megvizsgálandó egyéb tárgyak árnyékában eleinte kusza, aztán szépen kitisztuló történet bontakozik ki a játékos előtt, így tartalmi szempontból ezt az aspektust jó eredménnyel hozza a Black Mirror.

Az egyik legnagyobb kérdőjel a játékkal kapcsolatban, hogy vajon miért nem találkozunk több szuper feladvánnyal - az introban látható szertartás és a misztikus körítés szinte ordított volna még egyszer ennyi logikai feladványért, nem beszélve a végkifejlet előtti képzelgésekkel tarkított tárgykeresgetős megoldásokról, amely nagyon olcsó trükknek hat a hét-nyolc órányi oknyomozás margóján. Az sem világos, hogy a párbeszédek minősége miért ennyire hullámzó: bár a karakterek jellemvilága elég sajátos, a velük történő beszélgetések alkalmasint megindítóak, vagy épp informatívak... előfordul viszont, hogy a párbeszéd opciói durva hiányérzetet keltenek, és a magától értetődő kérdés egyszerűen nincs a lehetőségek között. A játékmenetre egyébként nem aggatnám rá a rémisztő jelzőt, mert bár a meglepetés és a félelem mindvégig megbújik a történetvezetésben, egy-két jelenéstől eltekintve inkább a főhős saját kétségeinek eloszlatására és a felmenő nemesek sötét titkaira és rejtélyeire helyezi a hangsúlyt. Ez a fajta vonalvezetés felettébb előnyös azok számára, akik elsősorban nem a gyors lefolyású és intenzív játékokat, sokkal inkább a higgadt, de magával ragadó történeteket részesítik előnyben (némi QTE mechanizmussal megfejelve, persze.)

A másik probléma (és ez a súlyosabbik, ami eléggé mélybe rántja szegény játékot) a technikai megvalósítás maga. Itt első sorban nem a Black Mirror külcsínjéről van szó, mert az olyan amilyen - egy noir-szerű hideg stílus, amelyben különösen jól néznek ki a fény-árnyék játékok, vagy a kissé szikár karakterek. A gondok inkább inkább a játékélményét folyton mérgező negatívumokból fakadnak, melyekből az egyik legfontosabb az irányítás maga: esetlen, béna, lassú, és pontatlan. Egy olyan játéknál, amely alapvetően a felfedezésre, a körültekintésre és vizsgálódásra épít, a folyton akadályokba történő ütközés, beakadás nem igazán megengedhető. Az emlékképek felvillanása közbeni szükséges akciójelenetek is sérülnek ezáltal, így nem egyszer kellett csak azért háromszor-négyszer megismételni egy nagyobb mérföldkőnek számító víziót, mert lehetetlen volt elsőre normálisan elkapni a benne rejlő kulcsfontosságú mozzanatot - így rendszerint Game Over lett az eredmény. A másik probléma a V-sync teljes hiánya, így a nagy belső terek kamerás körbetekintésénél folyamatosan szétesik vízszintesen a kép - persze sokszor az animáció is darabos, így teljesen szétesik az összhatás. Ezt a kombót még tetézi a szobák közti érthetetlenül hosszú töltési idő is, amely főként a játék elején tudja lezsibbasztani az agyat, mikor még nem ismerjük töviről-hegyire a kúria belső elrendezését. Még szerencse, hogy a komolyabb hiányosságokat folyamatosan foltozgatják a fejlesztők, ám még így is jócskán maradt szemet szúró hiányosság.

Kicsit sajnálom a Black Mirrort, mert alapvetően egy játékra inspiráló izgalmas és érdekes sztorit hozó kalandjátékról van szó, amely a sajátos játékmenetével és az érdekes logikai feladványaival igazi hiánypótló alkotás lehetett volna a karácsonyi forgatag idején. Aki túl tud lendülni a technikai hiányosságokon és képes úgy tekinteni a 2017-es inkarnációra, mint egy fordulatokkal teli izgalmas könyvre, annak nagyon szórakoztató lesz az a nyolc-tíz óra, amit a Gordon família és a Fekete Tükör titkának megfejtésével nyerhet. Első videójátékos élménynek még így is ajánlható, így bátran próbálkozhattok vele a gyengébbik nemnél is.

A játékot Xbox One platformon teszteltük.