Night in the WoodsTeszt

Egy vallomással kell kezdenem a Night in the Woods kritikáját. A játék 2017 februárjában jelent meg PS4 és PC platformokra, de nem ez a szomorú, hanem az a tény, hogy akkor sajnos teljes szerkesztőségileg lemaradtunk róla. A mostani írásunknak a késleltetett Xbox One változat megjelenése adta apropóját, és „jobb későn, mint soha alapon” neki is estünk a cipőbambuló Mae Borowski kalandjainak. Kalandokról kell beszélnünk, hiszen a NitW egy narratív kalandjáték, még akkor is, ha egy platformer álruhája mögé van elrejtve. Sőt, bizonyos szempontból a kalandjáték is túlzó fogalom, hiszen a klasszikus tárgyhasználat, vagy logikai feladványok teljes mértékben hiányoznak a történetből. Egy-két ponton a játékos ráadásul a cselekmény jelenlétét is megkérdőjelezi majd. De a másik oldalon lesz sok-sok okos dialógus, jellemrajz, társadalomkritika, atmoszféraépítés, és rengeteg más olyan elem, amivel még a szűkebb értelemben vett zsáner eddigi urai sem mindig mertek kacérkodni.

Mae Borowski huszonpár éves fiatal, aki a főiskolai éveit alaposan elbaltázza. Hogy az iskola nem való Mae-nek, vagy Mae nem való az iskolának, az szinte mindegy is. Mae kibukik a diploma megszerzése előtt, és úgy dönt, hazatér szülővárosába, Possum Springsbe. A visszatérés nem is történhet fennforgások nélkül: a szülei elfelejtenek érte kimenni a buszpályaudvarra, ő az éjszakai erdőben hazabotorkál, és hazatérve az álmok is furcsa terepre csábítják a kishölgyet. Az otthoni falakon kívül sincs minden rendben: az eltelt néhány év alatt történtek nagy változások a városban, és persze sok minden más meg is maradt olyannak, amilyennek a pörgő évek ítéltették.

A régi barátok szerencsére tárt karokkal fogadják a „tékozló lányt”, újra összeáll a régi punkzenekar, a kötelékek összetartják a díszes társaságot. A szülők szeretete sem apadt az évek során, bár az elkótyavetyélt lehetőségek rányomják a bélyegüket a családra. Ez a szomorúság pedig úgy en bloc rátelepedett a Possum Springs lakosainak életére is - a hangulatot pedig tetézi, hogy Mae épp egy búskokmor őszi hazatérést választott magának. Hullanak a falevelek, az utolsó mogyorókat még vadul űzik a barnuló tájon botorkáló mókusok, és mintha csak a Blue Velvet kisvárosi ellen-idilljéből szakadna le egy testrész, úgy találnak rá a srácok a levágott karra és a nagybetűs Rejtélyre.

Innen indul a bonyodalom, de a cselekmény csak nagyon lassan bontakozik ki. A fejlesztők a játékidő nagy részét inkább annak szánják, hogy Mae megismerhesse a környék lakosait, újra és újra bejárja az utcákat, hogy az egykoron nagy nevű, mára csak omladozó bányászváros múltját és jelenét feltárhassa. A munkásosztály tragédiája meghatározza az álmos település mindennapjait. Ebben a furcsa világban organikusan találkozik a lecsúszott környék ernyedtsége a szarkasztikus nézőponttal, a csontig maró szatírával, a szomorúsággal, és a fiatalság tétova szabadságérzetével. Mae hasonló érzelmek és gondolatok között lavírozva ismer meg új embereket, friss vagy éppen régi történeteket. Máskor nihilista punk hozzáállásával (elég a pólójára nézni) majd' egész napokat tölt alvással, haverokkal való lógással, vagy a naplemente bámulásával a régi vasúti hídról…

Itt merül a kérdés, hogy miként lesz ebből videojáték? Hát eléggé nehezen: a NitW nem egy könnyen befogadható darab. Amíg az első fél órában egyfajta furcsa keverékét adja a Limbónak és egy bekomolyított South Parknak, addig később átmegy az egész játék egy olyan élménybe, amit szinte csak a dialógusok, és a meglepő vizuális megvalósítások húznak előre. A város nagyon lassan nyílik meg, és minden egyes nap, amit átélünk Mae társaságában, ugyanazokat a rutinfeladatokat hozza. Ahhoz ugyanis, hogy a játékon ne csak átszaladjunk, érdemes újra és újra bejárni a várost, hiszen vannak átívelő mellékszálak (anyuci templomi munkaköre, a hajléktalan, a patkányok, az ördögimádó tinik, a méla zenészek… és a sort lehetne folytatni). Ezek a vonalak pedig tényleg csak akkor kerülnek előtérbe, ha az ember veszi a fáradtságot és mindennap lezavarja a városi köreit. Sokszor a dialógusok még akkor is folytatódhatnak, ha az első beszélgetés már lepörgött. Egy-egy karakter ugyanis nem ritkán kétszer-háromszor is tud nekünk új témákról regélni, vagy folytatni a korábbi szálakat. Mindez nagyon unalmas is lehetne, de a készítők becsületére válik, hogy a játékban remek dumák vannak, és a laza, csípős humor mellett az ember olyan mélységeket, szójátékokat és rafinált riposztokat is talál, ami már-már irodalmi szintre emeli a NitW forgatókönyvét. A játékot amúgy több ponton is össze tudtam kötni Lynch 2017-es opuszával. Bár a készítők tagadtak bárminemű Twin Peaks inspirációt (sőt, az új széria bőven azután jelent meg, hogy a játék piacra került), a Night in the Woods nagyon hasonló falakat húz az ember elé, mint a szóban forgó 18 órás mű. Miután kiderül, hogy a napok nem egyszer mindennemű cselekményvezetés nélkül telnek el, miután látjuk, hogy a rejtély felfokozása csak az utolsó negyedidőben kezd el felpörögni, és miután érezzük, hogy egyes komolyabb hangsúlyt kapó karakterek is pusztán csak univerzumépítés miatt vannak jelen… Nos, akkor látjuk majd igazán, hogy mekkora energiabefektetést igényel a játékostól a programban való elmélyülés. A Night in the Woods tehát nem az esti könnyed szórakozás, és nem is nagyon lehet egy-két ültőhelyben végigjátszani a programot, az ismétlődő rutinok miatt. Ráadásul az avantgárd művészkedéstől sem ódzkodtak a készítők, elég csak a nehezen értelmezhető álomjelenetekre gondolni.

Persze a kitartó játékosok számára most is terem gyümölcs, csak magasra kell érte mászni. A NitW gondolatai napokkal később is zakatolnak az ember fejében, a tanmesék pedig abszolút földhöz ragadtak, és aktuálisak. Feltéve ha az ember együtt tud érezni olyan témákkal, mint a goth-stílusba menekült barátnő, kinek az anyukája évekkel korábbal elhunyt. Vagy a család, ahol a bánat azért mászott be a mindennapok mosolyai mögé, mert a jelzálog, amit a gyerek taníttatása érdekében vállaltak be a szülők, egy totálisan fölösleges erőfeszítés volt. A sarj pedig maga sem tudja, hogy miért is kellett otthagyni azt a nyamvadt fősulilt… Ugye ismerős témák ezek? Persze a tálalás és a hangulat nagyon is ámerikai, ám az állatseregből összeálló szereplőgárda és az intelligens írás nagyon mélyre tud hasítani. Ahol pedig arra van szükség, ott humor oldja a keserű feszültséget.