A Way OutTeszt

Az Unravel és a Fe után itt a harmadik olyan cím, amelyet az Electronic Arts az indie játékokat finanszírozó EA Originals sorozatában ad ki. Az A Way Out a filmrendezőből játékfejlesztővé avanzsáló Josef “Fuck the Oscars” Fares szerelemprojektje, és az általa alapított Hazelight Studios bemutatkozó játéka, ám ő és a készítők java áll a Brothers: a Tale of Two Sons mögött is, amelyben a két tesót irányítva még csak a bal és a jobb kezünk kooperált egymással. Új játékukhoz már egy másik pár kézre is szükségünk lesz, az A Way Outot ugyanis csak ketten lehet játszani, akár online, akár egymás mellett ülve, és ez a bátor döntés nem csak hiánypótlóvá, hanem az utóbbi idők egyik legélvezetesebb játékává is tette.

Már akkor tudtam, kivel fogom végigjátszani az A Way Out-ot, amikor tavaly az E3-on felbukkant: a legjobb barátnőmmel, akivel egyetemista éveink alatt is nagyon éltük a kanapé co-op-ot, csak akkor még nem tudtuk, hogy így hívják. Borozgattunk, vihorásztunk és mindenféle single player játékot játszottunk együtt egymásnak adogatva a kontrollert, a húzósabb szakaszokat vagy bossokat felváltva próbálgatva, míg valamelyikünk sikerrel nem járt. Ki más lehetne alkalmasabb arra, hogy a virtuális „bro” szerepét betöltse egy hetvenes években szövődő Csodálatos Férfibarátság körül forgó adrenalindús akció-kalandban, amely két, közös ellenség miatt rács mögé került fegyenc szökésének és bosszúhadjáratának történetét meséli el? Így esett, hogy megjelenésének másnapján egyetlen hajnalba nyúló este alatt végigküzdöttük magunkat az A Way Out-on, és még reggel az álmosságtól félkómásan is izgatottan beszéltünk róla.

Hab a tortán, hogy van némi átfedés kettőnk természete és a két főhős hasonlóan eltérő temperamentuma között, így ő a forrófejű, konfliktusokba beleálló és gyakran indulatból cselekvő Leo szerepét öltötte magára, míg én a higgadt és mindent túlagyaló jófiú Vincenttel tudtam jobban azonosulni. Pár perc után már mindketten teljes beleéléssel óbégattunk egymásnak a tévé előtt, és bár a döntési helyzetekben mindketten szinte mindig Vincent visszafogottabb megoldására szavaztunk, a záró képsoroknál megállapítottuk, hogy ki-ki a saját karakteréhez kötődött jobban.

A Way Out-ot a filmszerűsége és a két bravúrosan megírt főhőse mellett az a sokak által fintorgással fogadott tulajdonsága teszi egyedülállóvá, hogy kizárólag co-op-ban, vagyis egy társsal együttműködve játszható végig, aki ideális esetben velünk egy szobában ül. Banálisan egyszerű dolognak tűnik, mégis hihetetlen sokat hozzátesz az élményhez, amikor valakivel együtt tapasztaljátok ki a játék működését, szinkronban számoltok vissza egy-egy időzítős QTE-nél, vagy amikor az osztott képernyőnek hála azon röhögtök, mit csinál épp a másik. Végig mindketten aktívan alakítjátok az eseményeket, és az egyébként roppant lineáris játék amellett, hogy bőven ad lehetőséget a társadtól független kóricálásra, olyan diszkréten, mégis határozottan kényszerít arra, hogy közösen oldjátok meg a felmerülő problémákat, hogy az a lehető legtermészetesebbnek hat. Mindezek tetejébe együtt izgultok végig egy fáék egyszerűségű, mégis magával ragadó, szórakoztató és komoly, pörgős és nyugis szakaszokat irtó profin adagoló gengsztertörténetet egy gyomrossal felérő váratlan csavarral a végén.

Bár a a Brothers: Tale of Two Sons ismeretében aligha váratlan, hogy Leo és Vincent története sem happy enddel végződik, a játék nagyszerű munkát végez abban a tekintetben, hogy ne gyanakodjunk ilyesmire egészen addig a pontig, míg ki nem derül, hogy SPOILER SPOILER Vincent beépített FBI ügynök, akit nem véletlenül zártak épp a Leo melletti cellába. Ez a fordulat porig rombolja nem csak a két főszereplő között kialakult bizalmat és barátságot, de én, a Vincentet irányító fél is csak döbbenten meredtem a képernyőre, mintha engem is elárultak volna. Ahogy a játék a korábban együttműködést segítő osztott képernyőt az egymás levadászását megkönnyítő eszközzé változtatja, az legalább annyira skizofrén érzés, mint az, hogy lősz arra, akivel addig egymást támogattátok és többször megmentettétek egymás életét. Az egyikük halálával végződő végső leszámolásban az a legszörnyűbb, hogy teljességgel elkerülhető lenne, ha nem ismernénk már annyira Leot, hogy biztosan tudjuk, nem fogja feladni magát. Garantáltan nem felejtem el egyhamar, ahogy a „ne, ne, ne, nem akarom, ne haragudj...” szavak motyogása kíséretében meghúztam a ravaszt, és Leo halálával az osztott képernyő ráeső fele elsötétült, majd eltűnt, de előtte még egyszer mindketten megnyomhattuk az R2-t egy utolsó virtuális kézszorítás erejéig.

Szép volt, Hazelight Studios!! szipp

Spoiler felfedése

A filmszerű jelző ezesetben annyira komolyan értendő, hogy Josef Fares filmes múltján és az olyan filmes eszközök, mint a kompozíció, kameramozgás vagy vágás zseniális alkalmazásán túl az osztott képernyő sem ránk kényszerített co-op kellék, hanem dinamikusan igazodik a narratívához, amitől tényleg úgy érezzük, hogy egy interaktív film részeseivé váltunk. A bóklászós, felfedezős, beszélgetős szakaszokat függőleges, az akciójeleneteket pedig többnyire vízszintes osztásban látjuk, de kulcsjeleneteknél valamelyik karakter javára megnő az ablak ideiglenesen akár a teljes képernyőt elfoglalva, olykor pedig akár három ablakban zajlanak az események párhuzamosan. Ezek váratlan váltogatása a legkevésbé sem zavaró, mi több, elképesztően hatásos. A játék egyik legemlékezetesebb része a hihetetlenül látványos és vágás nélküli akciófilm jelenetnek is beillő kórházból menekülés, ahol a legkülönbözőbb kamerabeállítások mellett felváltva látjuk és irányítjuk teljes képernyőn a rendőrök elől menekülő Leot és Vincentet. Az alaposan előkészített fináléban még ezt is sikerül valamelyest fokozni, ezért aztán az egyébként sem csúnya, de az író-rendező Fares többször elsütött vicce szerint az Uncharted fejlesztésének kávébüdzséjéből készült játék színvonala vizuálisan is AAA címek szintjét súrolja.

Néhány saját kép a tesztelt PS4 változatból.

Faresből egyébként kettő is köthető az A Way Out-hoz, hiszen a sasorrú Leot Josef színész öccséről mintázták, a költséghatékonyságot pedig odáig fokozta a csapat, hogy még a motion capture jelenetek felvételét is maguk oldották meg hivatásos színészek vagy kaszkadőrök nélkül, ami a pazar végeredményt látva nem gyenge teljesítmény. A változatosságot garantálja, hogy az egyes helyszínek jellegükben és hangulatukban is erősen elütnek egymástól, ráadásul a játékmenet is gyökeresen megváltozhat egyik percről a másikra, és egy felfedezést és másokkal beszélgetést ösztönző nyitottabb területet rendszerint egy csőlineáris üldözős-menekülős szakasz követ. Utóbbi során nem egyszer fogunk valamilyen járművet igénybe venni, és talán ezeknél az intenzívebb akciórészeknél érződik leginkább a játék „kazuár” jellege, mert a checkpointok nagyon megbocsátóan gyakran még előrébb is pakolnak, mint ahol elhaláloztunk. Cserébe az irányítás és az egész együttműködős játékmenet annyira intuitív, hogy az A Way Out tökéletesen alkalmas arra, hogy nem játékos ismerősöket is rávegyünk a kontroller megragadására, plusz „na látod, ezért játszok felnőtt fejjel is videojátékokkal” érvként is megállja a helyét.

A közös minijátékok oldják a történet feszült pillanatait, okoznak pár eszelős vigyorgással töltött kellemes percet (a gombnyomkodós szkandermeccset nem csak mi nyögtük, de a kontrollerek is), valamint a két főszereplő között fokozatosan kialakuló bizalom témájához is passzolnak. A marháskodás a sok használható tárgy próbálgatásával együtt nincs ránk erőltetve, így egy végigjátszás ideje kb. 5-7 óra között változhat, ami épp ideális, mert ennyi időre simán a képernyő elé szegez a játék, és azon sem kell izgulnunk, hogy társunk mikor ér rá legközelebb. A börtön falain túl egyre inkább kibontakozó hetvenes évek is fokozzák a játék nosztalgikus feelgood hangulatát a felbukkanó szörnyű pajesszal, bajusszal, virágmintás ingekkel és répanadrágokkal, no meg a ma már általános kütyük teljes hiányával (ez a szökés kivitelezésének szempontjából is fontos). Az olykor kissé abszurd vagy túltolt, és a fináléig teljesen kiszámítható fordulatok, illetve a néha kicsit suta párbeszédek is inkább csak hozzájárulnak a bájához, és hiába egyestés programról van szó, ehhez fogható co-op élményt még nem pipáltam.

Josef Fares teljes joggal állítja, hogy ha próbára akarod tenni valakivel a kapcsolatodat, akkor üljetek le és vigyétek végig az A Way Out-ot, mert a végére érve jó eséllyel kicsit jobban fogod értékelni a másikat, amiért felült veled erre az érzelmi hullámvasútra. Talán naiv azt remélni, hogy ennek a kis csapatnak a trendekre fittyet hányó és elképesztően élvezetes játéka ráébreszti majd a nagy kiadókat arra, hogy néha érdemes kockáztatni, de a hagyományos couch co-op parádés megújításának érdemét már senki nem veheti el tőlük. Aki teheti, mielőbb szerezzen egy tettestársat és játssza végig!

***A Way Out | Platform: PC, PS4 (tesztelt), One

Kiadó: Electronic Arts | Fejlesztő: Hazelight Studios

Megjelenés: 2018. március 23. | Ár: 30 EUR***

Figyelem: A játékot akkor is végigjátszhatod bárkivel online, ha csak te vetted meg és a másiknak nincs meg. További részletekért erre tessék!