Sonic Wings: ReunionTeszt

Ennek a korszaknak egy jeles képviselője volt az Aero Fighters (Japán területeken Sonic Wings) is, amely a generikus lövöldék táborát erősítette. Az 1991-es Turbo Force spirituális utódja hónapokig volt a toplisták élén, így nem csoda, hogy később Super NES-re is megjelent és vonzerejét főként a mangás karaktereivel, a tuningolható-fejleszthető tűzerejének és a (részben) random sorrendben érkező pályaszakaszainak köszönhette. A sors fintora, hogy a konzolos port nem sikerült túl jól, amelyet a lassulások és monotonsága miatt inkább negatív rivjúkkal “jutalmazták” az ítészek.

Ettől függetlenül, a széria számtalan folytatást megélt később a játéktermekben. Az Aero Wings ötletgyárosa, Shin Nakamura azonban nem igazán repesett az ötletért, hogy a folytatásokat az akkori elit platformnak tekintett Neo Geo-ra készítse el, mert a vertikális monitorokon nehezebb volt ezt a játékmenetet megvalósítani. Néhány kollégájával inkább úgy döntött, hogy megalapítja a Psyko-t, így a sorozat következő epizódjaira már nem maradt meg mindenki az eredeti csapatból. A folytatások ennek ellenére egész szép utat jártak be egészen 1998-ig, olyan platformokat is megcélozva az árkád csapásirány mellett, mint a Playstation, vagy a Sega Saturn. 1998 után azonban hosszú időre visszavonult a sorozat, hogy most huszonöt évvel később egy frappáns (?) ráncfelvarrással próbáljon meg visszatérni a Sonic Wings Reunion c. folytatással a célkeresztbe.

A játékot jegyző SUCCESS Corp. ezidáig kisebb indie-jellegű átiratokkal próbálkozott, ám miután sikerült behúzni a franchise jogait, megpróbálkoztak az Aero Wings visszahozatalával is. Az igazság az, hogy ennél a címnél különösen igaznak hat a retroid mondás, hogy: “...ha sikerjátékhoz nyúlsz, háromszor akkora erővel igyekezz jót alkotni belőle” - ezt a mantrát pedig nem igazán sikerült úgy elsajátítani, ahogy kellett volna - mindjárt ki is térünk rá, miért. Mint ahogy a legtöbb shooterben (leszámítva az olyan legendákat, mint az R-Type (amelynek egy legendás epizódjából amúgy érkezik nemsokára egy ígéretes felújítás), itt sem kell filozófiai magasságokba szárnyaló sztoriról elmélkedni: van a “Fata Morgana” nevű szeparatista szervezet, aki világuralomra törő tervekkel készül, néhány vagány égmetsző pilóta pedig megpróbálja őket visszalőni a sötétségbe. Nyolc, nemzetiségileg is jól elkülönülő karakter, férfiak-nők, ikrek, vagy magányos orosz marconák próbálkoznak a lehetetlennel - akár ketten, akár egyedül mennénk neki a kalandnak. A karakterek jelentősége az egyedi vadászgépek és a lövedéktípus mellett mindösszesen annyi, hogy egyjátékos módban a repertoárból akár egy másodlagos segítőt is felfogadhatunk, aki a saját speciál támadásait is behozhatja a harcba (vagy egy special wing bomb-ot), ez pedig fel tudna dobni kicsit az amúgy eléggé monoton lövöldözést némi kombinatorikai lehetőséggel. Többjátékos módban mindösszesen annyi változik, hogy az ellenfelek száma egy kicsit vaskosabb, de annyival nem, hogy nehéz legyen kooperatív módban ezt a kb. egy órácskát végig lövöldözni.

Hőseinknek egyébként eléggé sajátságos nézetük van a világról amelynek hangot is adnak a küldetések pihenői közt (különösen a kakukktojás Whity-nek, aki egy beszélő DELFIN), azaz: akadnak párbeszédek, és ezek a magasröptű mondatocskák annak megfelelően folytatódnak, milyen felállásban küzdünk a Fata Morgana ellen. Érdemes egyébként mindegyikkel legalább egy-egy gyors kört futni, mert a speciális képességeik közt akadnak egész használhatóak is: na nem azok az orosz tesók, akik robbanó matroska-babákat lövöldöznek, vagy a japán csóka, aki süvítő shurikenekkel szórja meg az ellenséges repülőket. Inkább az olyanokra gondoltam, mint Mao Mao, az időlassítós karakter - persze, ha elég kitartóak vagyunk, akár még újabb rejtett karakterek megnyitására is lehetőség adódik.

Összesen nyolc, a valóságból félig-meddig átvett helyszín váltogatja egymást (illetve néhány bónusz pálya) - ezek mind-mind modern környezetben, javarészt ismert nagyvárosok - New York, vagy Tokió - feletti küzdelmet jelentenek és alapvetően egyre nehezebb és nehezebb szakaszokra épülnek. Mivel a játék a klasszikus földi küzdelmet másolja, ezekkel együtt sajnos limitációk is járnak, az ellenfelek nagy része ugyanis valamilyen helikopter, vadászgép, vagy ezek keverékéből újraálmodott öszvér, így a setting nem túl sok elrugaszkodott ötletnek hagy teret (sajnos). A pályák Bump mappingot használnak, ezáltal kapunk egy eltérően ábrázolt felületeket tartalmazó illúziót, hogy a táj valójában változatos(nak tűnjön), de sajnos inkább nem az. Ami viszont jó ötlet, hogy némely objektum akár akadályként is funkcionál, sőt - van, amin egyenesen át kell lőni magunkat, hogy nehogy csúnyán beragadjunk, ha már eleve szűkül a játéktér - az ezt követő robbanások viszont egész csinosak, kifejezetten jól festenek a Switch kis képernyőjén, handheld módban. A játékmenet viszont a fentiek ellenére is viszonylag monotonnak mondható, a finoman szólva is középszerű patternek kiismerése után tényleg csak a kerülgetés, lövöldözés és a melegebb helyzetekben a speckó támadások használata az, amit ismételgetni kell a darához.