JazzpunkTeszt

Az Adult Swim televízióadót nem túl sokan ismerik kis hazánkban, de esetleg régi motorosok még emlékezhetnek a Cartoon Network esti műsorsávjára, ahol AS logóval fémjelzett műsorok is elő-előfordultak. Röviden: az Adult Swim egy speciálisan felnőtteknek szánt, abszurd humorral operáló szórakoztatóipari brand, amely a CN szárnyai alatt teljesedett ki az elmúlt évtizedben. A márkanév égisze alatt meglepő módon csak alig néhány játék jelent meg, és természetesen ezek javarészt Európába is csak ritkásan jutottak el. A Jazzpunk letölthető (pécés) mivoltja révén természetesen már megjelenése napján elérhető volt Steamen, így akár itthon is rákaphatott a furcsa humorra éhes közönség. Mi is beizzítottuk koponyánk félkegyelmű elektroncsöveit, és utazást tettünk abszurdisztánban.

Baromi furcsa egyébként a Jazzpunkról írni, mivel mint nagybetűs Játék, csak nagyon nehezen értékelhető. A humor máza alatt ugyanis egy rettenetesen egyszerű, végletekig lecsupaszított FPS kalandprogram lapul, ahol a játékmechanikát tárgykombinálgatás helyett inkább a környezet felderítése képviseli, és hát a többi építkező elem sincs épp túlkomplikálva. Menj ide, itt használd ezt, ott gyűjtsd össze ezeket, beszélj azzal, juss el amoda... ésatöbbi. Az első pillanatban köpni-nyelni nem tudunk majd, annyira döbbenetesen primitív az interfész, és úgy általában az egész élmény. Mintha egy sosem volt indie fejlesztőiskola első évfolyamának beadandó nagyháziját tesztelgetnénk, ahol a nebulók épp csak arra voltak képesek, hogy egyszerű szkripteket, és még bumfordibb karakter-interakciót programozzanak le egy stilizált virtuális világban. Aztán ahogy elkezdünk szétnézni, és a világ minden alkotóeleme a képünkbe köp valami elmebajos poént, megértjük, hogy a szimpla mechanika csak egyszerű eszköz arra, hogy a poénokat futószalagon röpítsék az arcunkba.

A Jazzpunk világában ugyanis semmi sem veszi magát komolyan, legyen szó egy 1024-ik alkalommal felderített sikátorról, a sprite-fák mögött bújkáló kémekről vagy a minijátékról, ahol az alternatív glóbusz polkorrektnek semmiképp nem nevezhető (szóviccekbe mártogatott) országnevei felett tehetünk repülős kirándulást. A furcsa és sokszor durva geek-műveltséget igénylő poénok megállás nélkül záporoznak, de nem feltétlenül azért hogy folyamatosan nevettessenek - sokkal inkább a laza hangulat és oldott őrültekháza atmoszféra megteremtése a cél, mintsem a kitörő poénok mesteri időzítése.

Persze van némi sztori is a rend kedvéért, ahol a hidegháborús korszak kifacsart kémtörténetében randalírozhatunk, de a narrációs eszközök is csak lógnak valahol a levegőben, az indokolatlan, random poénkodásnak alárendelve. Grafikailag is kár a Jazzpunkot elemezgetni, hiszen (technológiailag) már tizenöt éve is szebb 3D játékokat láthattunk. A művészeti stílus viszont rettentő tudatos és konzekvens képet mutat, melyben a tranzisztorkort ábrázoló filmek ismerős látványelemei köszönnek vissza alternatív humorral átitatott stilusban.

*Rettentően bátor fejlesztői próbálkozás a Jazzpunk, amely a szokásos videojátékos szabályokat darabjaira hasogatja, hogy a széttrancsírozott cafatokból rossz kisgyerek módjára építsen valami ragasztószagú, megbotránkoztató förmedvényt. De a játéknak épp ez a hozzáállás a fő erénye és legfőbb érdeme. A fejlesztői punk attitűd durva üzenetben karikírozza korunk videojátékait, szemtelenségben pedig már-már a műfaj koronázatlan betyárját, Suda51-et is lepipálja. A poénok stílusára természetesen fogékonynak kell lenni, így hatványozottan igaz, hogy a játék csak egy bizonyos réteget, és azt is csak korlátos körülmények között szólít majd meg.

Felszínes élmény az elvont poénok tengerén? 2014 játékipari körképének dekompozíciója? Bah, nem vagyunk mi poptörténészek, így a legjobb, ha egyszerűen a következő kommenttel zárjuk a tesztünket: a Jazzpunk azoknak szól, akik már a mellékelt screenshotok alapján is gerjednek az ilyesmire.*