FFTA2: alternatív teszt

A csengő berregése ébresztett fel a hátsó padban. Utolsó óra volt, a nyári szünet előtti végső, várakozástól terhes unalom-adag. Az osztálytársaim majd kirobbantak a helyükről, az érces csengés szinte azonnal átadta helyét a felszabadultság érzetétől mámoros pajtásaim kakofón zsivajának. Éppen sprinteltem volna ki én is az udvarra - odakint még a beton is izzadt -, mikor Blair úr, a mintapedagógus megállított. Valószínűleg kaptam az arcomba egy nevelő célzatú monológot, nem tudom, nem igazán figyeltem oda, arra viszont már felkaptam a fejem, mikor kijelentette, hogy a vakációm kezdete kicsit elhúzódik. Mehettem ugyanis könyvtárt takarítani. Próbáltam bevetni legendás rábeszélő képességemet - legdögösebb érvem az volt, hogy nem akarom kivenni a kenyeret a főállású takarítónő szájából - de most az egyszer kudarcot vallottam. A tanár úr példát akart statuálni, mert rosszcsont gyerkőcnek tart vagy mi - én jobb szeretek úgy gondolni magamra, mint elkötelezett, hivatásos rendbontóra. Beletörődtem a vereségbe, Mr. Blairt gondolatban elküldtem Csádba óvszert osztani, aztán elcammogtam a könyvtárba. A helyiség majdnem ismeretlen volt számomra (azért csak majdnem, mert az előző tanévben egy héten keresztül egy fiatal kisegítő könyvtáros lányka dolgozott ott, akinek naponta megszemléltük méretes kannáit), ezért nem is éreztem magam túl otthonosan. Odakintről a spanok vidám heherészése ostromolta a szobát, én pedig sértett önérzettel kerestem a poroló apparátust. Egy gyengébb pillanatomban már-már azon kezdtem filózni, hogy miként lehetne kijátszani a bejárati kapu melletti fémdetektort, azonban gyorsan lehűtöttem magam, mert felcsillant előttem az azonnali és intelligens bosszú lehetősége. Egy félig nyitott, nagyon oldszkúl, tizenkevés századinak kinéző, bőrkötéses könyv hevert az egyik asztalon, a lap alján befejezetlen mondattal. Óriási dilemma: kicsempészni a könyvet és jó fityingekért eladni a közeli dohos antikváriumban vagy nekifutásból belefirkálni a saját nevemet. Mivel türelmetlen vagyok, és soha nem tervezek előre, ezért az utóbbi opciót választottam revansként. És akkor jött a nagy villanás...

...Így utólag belegondolva illett volna jobban meglepődnöm. Elvégre nem minden nap esik meg az emberrel, hogy egy alternatív fantasy világba átcsusszanva egy háztömbnyi magas, sárga baromfiféle próbálja kifilézni. A szívrohamtól talán egyedül az mentett meg, hogy a gombász nagybátyám féltve őrzött spéci cuccából csemegézve láttam már vad dolgokat. A csernobili csirke nem szórakozott, egyfolytában a nyaki ütőeremet célozta a csőrével, ekkor esett le, hogy most bizony nem haluzok. Ideje volt beizzítani a hátam középére materializálódott óriási rozsdamentes bökőt. Nagy mákom volt, az biztos: a bizarr párharcunk színteréül szolgáló tisztás másik végén ugyanis feltűnt egy csapatnyi délceg kalandor - messziről amúgy egyszerű plüssmaszkos melegparédás felvonulóknak néztek ki -, akiknek vezetője, a szőke-parókás Pinocchióra hajazó Cid ideiglenes jelleggel befogadott a gang-be. Izé, a Klánba. Miután együtt buciravertük a begőzolt szárnyast, megkaptam a permanens státuszt - ebben talán volt némi szerepe az ügyesen elhelyezett Mark Dacascos-os kivégző pofánrúgásomnak is. Az eseménydús nap végén kicsit summáztuk az eddig történteket, tehát a nagy semmit, és egy közeli kocsmában beavatási bulit rendeztek a srácok a tiszteletemre. Itt igazi jóféle szeszekkel kínált meg a szó szerint színes kompánia, és a hatodik pohárka gyümölcspárlat után kezdtem komolyan eltöprengeni azon, hogy a helyes nyuszifüles Viera csajszik vajon odalent is bolyhosak-e...

... Cidet és a többieket hamar megkedveltem, jólelkű fószerek voltak mind, akik végig azon ügyködtek, hogy segítsenek nekem hazatalálni. A saját világomba vezető kulcsot az oldalamon feszítő, húszkilós könyv titkának felfedése jelentette. A mágiával átitatott, vaskosra fűzött papírköteg minden tettemet automatikusan rögzítette lapjain. (Ez a tulajdonsága érthető módon okozott kellemetlen pillanatokat. Elég tré volt például, hogy azt is felírta, mikor eszem, alszom, hányszor hagyom ki a fogmosást, mennyit nő a körmöm, illetve, hogy stikában mennyit hesszelem Adelle buja combjait.) A végső rejtély megoldásáért keresztül-kasul bejártuk Ivalice-t, hordájával gyilkoltuk a szörnyeket, gyűjtöttük a spanokat és az aukciókon lenyomtuk a rivális Klánokat. Mindeközben a hozzám láncolt könyvben szót szóba öltve sűrűsödtek a sorok, atomra kigyúrtuk magunkat, a sok egy helyben feszítés mellékhatásaként pedig begyűjtöttünk néhány plusz ráncot is az ánuszrózsánkra. Mire eljutottam oda, hogy megmentettem Ivalice-t az aktuális Gonosztól, annyira beleszoktam a melóba, hogy alig akartam hazatérni. Végül persze sikerült, de csalódnom kellett. Otthon nem igazán találtam a helyem, pszichológushoz járattak a szüleim, akiknek meggyőződésévé vált, hogy poszt-traumatikus stresszben szenvedek. Pedig a baj forrása ennél egyszerűbb volt: hiányzott a Klán, a nyuszilányok és főként a Moogle-pálinka, itthon nem találtam quest-eket, meg úgy en bloc túl kemény lettem odaát. Végső elkeseredésemben K1-ezni kezdtem, de mikor a debütáló meccsemen bemelegítés közben véletlenül halálos KO-t adtam a fél nézőtérnek (ki gondolta volna, hogy az 50-es szinten puffogtatott summon magic zárt térben ilyen egészségtelen?), az életem rémálomba fordult át. A társadalom kitagadott, a kormány üldözni kezdett, illetve szektások akartak kisajátítani isteni vezetőjüknek (még egy tag is megkeresett a National Geographic-től, hogy exluzív filmet csinálnának rólam, mint az emberi evolúció következő lépcsőfokának első képviselőjéről). Futottam mindenki elől, aztán elfáradtam, és kényszerű bujkálásom befejeztével úgy döntöttem, hogy egy föld alatti titkos tudós társaságra bízom a sorsom, akik az XP fejében ingyér lehibernáltak. Azóta alszom, de nem álmodok, és türelmetlenül várom a napot, amikor végre részt vehetek egy Intergalaktikus Űrgladiátor Versenyen. Már, ha lesz ilyen egyáltalán. Pedig ott talán már lenne ellenfelem...