Bioshcok filézés, avagy a Nagy Teszt

BIOSHCOK

Az új Atlantisz

A méltán elismert és nagyra tartott Irrational Games már egyszer megbizsergette a gamer lelkű egyének szívét a System Shock nevezetű játékával, ami máig nagy-nagy tiszteletnek örvend. Mikor a srácok bejelentették aktuális tesztalanyomat, rögtön a nagy előd második részét véltem felmerülni lelki szemeim előtt, s biztos vagyok benne, hogy ezzel nem voltam egyedül. Mindenesetre a Bioshock nem lett System Shock 2… annál sokkal több lett. Akár élhetnék is drága miniszterelnökünk átalakított idézetével: „Ez aztán ….. jó, nem kicsit, nagyon.”

Nem csoda hát, hogy sok-sok játékos jobban várta a stuffot, mint magát a messiást. A kezdeti képek és videók után mindenki biztos volt benne, hogy egy olyan játék van készülőben, ami többet nyújt szimpla szórakozásnál, ami mély nyomot hagy mindenkiben, aki kipróbálja… mély, de nagyon kellemes nyomot. Aztán eljött ez év augusztus 24-e, mindenki kipihente a 20-i nagy bulikat, és újult erővel vettette bele magát a játékba. Nem is értem, miért nem a következő felirat fogadott a játéktároló polc előtt: „Boldog születésnapot Magyarország!”

Én sem voltam rest, szinte azonnal szert tettem új kedvencemre, és nagy vehemenciával vetettem bele magam a nagy kalandba, valahogy úgy, mint amikor az a bizonyos vadkan rohant a mi drága hadvezérünkbe.

Szállj le a földre… és még alább

Nagyon sajnálatos, hogy a mai játékok túlnyomó többsége a jól bevált négy-öt sablon közül választ történet szempontjából, és azt színesítgeti, hímezgeti. Kérem szépen, a Bioshock más. A történet nagyon eredeti, s a legjobbak közé tartozik. Nem csak az alapkoncepció, hanem a kaland szövögetése is. A sok kicsi részlet egy nagy egésszé áll össze, szinte alig akad üresjárat, mindig történik valami egyedi, amit csak egyszer tapasztalhatunk meg. A tisztelt fogyasztó úgy érezheti, hogy egy nagyszabású eseménysor részese, sőt, főszereplője, ugyanezt érezzük, ha elolvasunk egy nagyszerű regényt vagy megtekintünk egy filmremeket. A szereplők és maga a helyszín, a monumentális víz alatti város, megérintenek, megragadnak, és nem eresztenek el. Magába szippant, mint egy vadiúj porszívó, csak győzzünk kikecmeregni a porzsákból.

Nos, talán itt az idő, hogy magamhoz térjek transzomból, és említést tegyek végre a történetről. Egyszer volt, hol nem volt (mert hát ez is egy mese), volt egyszer egy Andrew Ryan nevű tehetős, és elszánt ember, aki egész életét a tudománynak szentelte. De Andrew barátunk sosem tudott kibontakozni, a csúnya, buta emberek, a különböző vallások és társadalmi eszmék miatt úgy érezte magát, mint a láncra vert kutya. A bölcs Andrew azonban, mint már említettem, nagyon gazdag volt, elhatározta hát, hogy megépíti saját kis birodalmát, ahol összegyűjti a tudásért harcoló (stréber, szemüveges, és okostojás) embereket, és megteremti a lehetőséget a tudományos ágazatok szabad kutatására. És hol máshol lehet nagyobb béke, mint a víz alatt? Andrew belefogott a tervébe, hosszú évekig tartó, fáradtságos munka következett, és BUMM… így lett Rapture! Az új Atlantiszban a tudósprofesszorok és családjuk boldogan éltek, szabadon dolgoztak, és mindenük megvolt. Azonban egy szép napon egy tengerbiológusokból álló csoport felfedezett egy tengeri halat, aminek a szervezetéből egy csodás képességű anyagot, az ADAM-et lehetett kinyerni. Az ADAM segítségével az emberek fantasztikus képességekre tettek szert. És ahogy az lenni szokott, itt is feltűnt egy rosszfiú, jelen esetben Fontaine, aki egy szűkmarkú és pökhendi üzletember. Hatalmas üzletet látott az ADAM-ben, és lassan beindult az üzlet. Egy idő után Andrew és Fontaine összeakasztotta a bajszát, a kitörő káosz pedig polgárháborúhoz vezetett. A lakosság ész nélkül használni kezdte az ADAM-et, melynek túlzott használata mutációt idézett elő. Így a lakosok jelentős része mutánssá vált, az egészséges embereket pedig lemészárolták. Az egykoron fényes Rapture pedig maga lett a pokol.

És itt kerülünk mi a képbe, pontosabban 1960-ban. Hősünk éppen egy utasszállító fedélzetén ücsörög egy kényelmes székben, amikor is technikai problémák merülnek föl, a vasmadár pedig lezuhan, naná, hogy az óceánba. Hősünk szerencsére túléli a katasztrófát, ráadásul még a menekülés reménye is felcsillan, ugyanis egy hatalmas világítótorony ágaskodik a magasba a semmi közepén. Emberünknek több se kell, kiúszik a partra, majd belép a toronyba. A mértes bejárati ajtó hangos dörgéssel bezárul, hősünk pedig jobb lehetőség híján beszáll a terem alján árválkodó kis kompba, és mit sem sejtve alászáll. Miközben egy kis filmecske pereg le „hirónk” előtt a városról, addig szállítóalkalmatosságunk töretlenül halad előre, majd végre-valahára feltűnik a hatalmas, tengeralatti metropolisz látványa. Az emberünket szállító komp végül leparkol, és ekkor kezdődik a rettegés. Hősünk első Rapture-ben töltött perceiben szemtanúja lehet egy véres leszámolásnak, ami, talán mondanom sem kell, minden, csak nem biztató és megnyugtató.

A felfedezés öröme

Bevallom, egy picit hosszúra nyúlt a bevezető, de valahogy meg kell teremteni a hangulatot. Aki eddig eljutott, most már ne adja fel. :D Nos, itt vagyunk a pusztulófélben lévő városban, egy szál gatyában, akarom mondani, nadrágban és ingben, de az is vizes. Mint azt már említtettem, kedves mutánsokban nincs hiány, és hát mit ér egy FPS ellenségek nélkül? Nézzük is meg ellenfeleinket. Én három csoportba osztottam az ellent. Az első csoportba a legnépesebb ocsmányságok, a mutánsok kerültek. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Csavarkulccsal ránk rontó babakocsis anyuka, pisztollyal és gépfegyverrel hadakozó alkoholista, molotov-koktélt dobáló ellenőr, teleportálni képes őrült doktor, sőt, még falon mászó hölgyek is ránk támadnak, minden további nélkül. A második csoportba a jóval nagyobb gondot jelentő védelmi rendszer sorolható. Itt is nagy a választék. Földhöz rögzített gépfegyver, és rakétavető mozgásérzékelővel ellátva. Személyes kedvenceim azonban a mini gépágyús helikopterek, amelyek csak akkor zavarják meg nyugalmunkat, ha az őket aktiváló biztonsági kamera hatókörzetében tartózkodunk huzamosabb ideig. Ilyenkor megszólal a más játékokból már ismerős riasztó, nekünk pedig csak annyi a feladatunk, hogy egy percig életben maradjunk. De nem elég elkerülnünk a kamerákat, ha betörünk egy kirakatot, vagy megbabrálunk egy különösen védett széfet, ugyanúgy megkapjuk „jutalmunkat”. És végül a harmadik csoport: a Little Sister-Big Daddy páros. A Little Sister, ahogy a neve is mutatja, egy kislány, de ne ítélkezzünk a külső alapján. A kicsike ugyanis maga az ördög, egy hatalmas injekciós tűvel szaladgál a folyosókon, és kiszipolyozza az ADAM-et a mozdulatlan hullák testéből. A Big Daddy szintén találó névvel lett megáldva. Ez a két-három méteres páncélba burkolt búvár a Little Sister személyi testőre, és nagyon nem veszi jó néven, ha valaki kis védence közelébe megy. Mindenesetre érdemes felvenni a harcot ezzel az ádáz szerzettel, ugyanis a védtelenül maradt Sistereket megfoszthatjuk az ADAM-től, és így mi magunk is képességeket szerezhetünk.

Igen, igen, a játékban mi is használhatjuk az ADAM-et, és az ebből adódó képességeket. Kezünkből villámot tudunk szórni, amellyel lebéníthatjuk ellenfeleinket, és a biztonsági rendszereket, valamint életet lehelhetünk a meghibásodott ajtókba, liftekbe. Kényünk-kedvünk szerint lángba boríthatjuk az utunkba kerülő kreatúrákat vagy lefagyaszthatjuk őket, de ha nagy pácban vagyunk, hologramot varázsolhatunk, amely eltereli rólunk a figyelmet. És a képességek tárháza ezzel még koránt sem ért véget. Maguk a varázslatok a többi játéktól eltérően nem a manával töltődnek, hanem az úgynevezett Eve injekcióval. A sok-sok kezünkből előtörő fegyver mellett fejleszthetjük mérnöki képességeinket, fizikumunkat és fegyverkezelési tudásunkat is, amolyan RPG rendszer segítségével. Képességeinket a slot-jainkban tárolhatjuk, de hamarosan megtapasztalhatjuk, hogy több képességünk van, mint tárlóhelyünk. Ennek a problémának a kiküszöbölésére helyezték el a készítők a pályák különböző pontjain a génbankokat, ahol cserélgethetjük adottságainkat.

Ha már megemlítettem a génbankot, akkor ki is térnék a többi automatára. Van itt minden, még több is, mint egy plázában. A hagyományos automatáknál vásárolhatunk életerős és EVE injekciót, töltényeket, különböző alapanyagokat, az SUV-automaták segítségével különleges töltényeket állíthatunk elő. A pályákon elszórtan életerőtöltő karokra találhatunk, mely megfelelő fizetség ellenében feltölti életünket, és a töltényeknek külön töltény automatát szenteltek. Valamint itt vannak a fegverfejlesztő automaták, amelyek fegyvereinket erősítik, és látják el mindenféle plusszal, ám jól gondoljuk meg, melyik kedvencünket tápoljuk, ezek a készülékek ugyanis csakl egyszer használhatóak. De ha mindez nem lenne elég, még a híres félkarú rablót is kipróbálhatjuk.

Persze az automaták szolgáltatása nem ingyenes, és bizony keményen meg kell dolgoznunk a pénzért. Ellenfeleinknél szinte kivétel nélkül találunk valami hasznos dolgot. A legrosszabbul akkor járunk, ha egy szivart vagy egy üveg sört kaparintunk meg, jobb esetben életerőtöltőt vagy pénzt találunk, amit az automatáknál költhetünk el. Természetesen felvehetjük elhullott ellenségeink fegyvereit, és az azokhoz tartozó lőszereket.

Apropó, fegyverek. Talán nem kell mondanom, hogy egy nagy volumenű FPS-ben a fegyverek terén bizony nagyok lehetnek az elvárásaink. Kérem szépen, a Bioshock itt is hozta a beígért profi szintet. Szinte minden fegyvertípust kipróbálhatunk a csavarkulcstól kezdve a pisztolyon és shotgunon át, egészen a rakétavetőig és a vegyifegyverig. Külön öröm, hogy fegyvereink többféleképpen is funkcionálhatnak. Az egyszerű alkalmatosságokba helyezhetünk normál, elektromos és robbanó töltényeket, de a vegyifegyver esetében használhatunk napalmot, fagyaszthatunk, sőt még sokkolhatunk is. Minden fegyvernek megvan a maga előnye és hátránya, de egyik sem fölösleges. Személyes kedvencem a nyílpuska volt, amellyel például igazi szigorú tanító bácsi módjára leckéztethettük meg a rosszcsont gyerekeket. A fegyverek csoportjába sorolható még a fényképezőgép, amellyel fényképeket készíthetünk (milyen meglepő). Az egész móka sava-borsa, hogy a fényképeket minőség és tartalom szerint csoportba sorolja a program, és ezekért pontokat ad. Például sokkal nagyobb az esélyünk a maximum A szintű értékelésre, ha a kép tiszta, vagy ha az alany valamilyen nem mindennapi cselekedetet végez, pl. épp ránk támad. Efféle megoldással már találkozhattunk a Dead Rising-ban is.

Tovább növeli az élmény-faktort a hackelés lehetősége. Hogy mit is bügykölhetünk meg? Szinte mindent. A védelmi rendszer „tagjait”, amelyek aztán a mi oldalunkon működnek tovább, a széfeket, amelyekben értékes dolgok lapulnak, az automatákat, amelyekből ezután akciósan juthatunk hozzá a legmenőbb cuccokhoz. Azonban a hackelés folyamata nem gyerekjáték, bár lényegesen megkönnyíti a dolgunkat, ha erőteljesen ráfekszünk a hackelés képesség fejlesztésére. Ilyenkor akár gyorshackelést is végrehajthatunk, és így megússzuk a játék legidegesítőbb elemét, a zárfeltörős minijátékot. Gondolom, mindenki ismeri a régi időkből a vízvezeték-szerelős játékot, amelyben a különböző csöveket a megfelelő állásban kellett lefektetni, így megakadályozhattuk, hogy a víz kitörjön. Nos, a fejlesztők ezt a minijátékot használták fel, természetesen felújítva, de a lényeg ugyanaz. Mint már említettem, ez az elem nagyon idegesítő, ugyanis rémesen nehéz, főleg X-BOX-on. A rókát megszégyenítő sebességgel és ügyességgel összejöhet a dolog, de ha kudarcot vallunk, hackelésünk tárgya egy elektromos sokkal büntet minket, szóval csak óvatosan.

És a formalitás

Egy valamire való teszter mindenképpen nagyító alá veszi a játék kép- és hangvilágát. Tegyük is meg!

Nos, a látvány magáért beszél. A Bioshock szerény véleményem szerint a legszebb játékok között van. A játék szerves részét képezi a víz, így erre az alkotórészre nagy hangsúlyt fektettek a srácok. Emlékszem, amikor 2004-ben a Half-Life 2-t pörgettem, ámulattal bámultan és dicsértem a víz szépségét, kidolgozottságát, akkor itt egyenesen istenkultuszt teremtek neki. Kellemes bizsergés fogott el, amikor átsétáltam egy kis vízesésen, szinte magamon éreztem a H2 O érintését. További plusz pontot jelent, hogy a vízcseppek még sokáig ott csillognak a képernyőn. Persze a további grafikai elemekre sem lehet panaszunk. A fény-árnyék effektek szintén hatalmasat nyújtanak, és a különböző élőlények megvalósítása is megérdemel egy tapsot. Nem is merek belegondolni, hogy egy napsütötte, fényáradatban úszó helyen hogyan bűvölne el a látvány. Grafikai téren egyetlen problémám tehát a túlzott sötétség volt, egy zseblámpát mindenképpen szívesen fogadtam volna.

A hangok és zenék igazi 50-es, 60-as évek hangulatot árasztanak, az a fantasztikus blues muzsika, amelyek a hangulatot az egekbe tornásszák. Képzeljétek csak el: egy hatalmas shotgun társaságában berontasz egy bárba, ahol éppen három fickó kolbászol, és a zene kíséretében levadászod őket… fantasztikus. De hallhatunk igazi mesterműveket is, példaként hoznám fel a Cohen's Masterpiece című zongoraszámot, mely egyenesen levett a lábamról. A különböző hangeffektekkel is minden rendben. A fegyverek hangja valósághű, úgymint a mutánsok kiáltozása, az üveget reccsenése, a bútorok ropogása.

A játékok egyik legérzékenyebb pontja a mesterséges intelligencia. Hm, talán ez az a pont, ahol vegyes a felhozatal. Az eszeveszett zombik minden gondolkodás nélkül nekünk esnek, csakúgy, mint a Big Daddy, persze, ha mi kezdeményezünk, de ő legalább felvághat hatalmas erejével. A magasabb szinten álló lakosok azonban használják képességeiket, fedezékbe bújnak, ha megsebesülnek, akár menekülőre is foghatják a dolgot, és segítséget hívhatnak. Meg kell említenem azonban, hogy nem vagyunk a középpontban. Mindenki teszi a maga dolgát, és ha türelmesek vagyunk, megfigyelhetjük Rapture lakóinak viszonyát is. Például ha egy szimpla zombi éppen egy üres folyosón baktat, és feltűnik a Little Sister-Big Daddy páros, akkor ügyesen felmérve az erőviszonyokat, odébbáll. Jobb a békesség. Csak úgy árad felénk az igazi életérzés, Rapture egy élő, lélegző város, nem vagyunk istenek vagy fejvadászok által üldözött szuperszökevények, egy nagy egész részesei leszünk, amint beteszzük a lábunkat a víz alatti birodalomba. Mindenesetre a Bioshock ezen a téren is a legjobbak közé tartozik.

És végül az irányítás. Én a játékot a 360 masinámon vittem végig, és meg kell valljam, ez volt az általam először kipörgetett játék konzolon. És itt jön a képbe az irányítás nagyszerűsége. Még én - egy teljesen kezdő konzolos - is hamar beletanultam a dologba, és később már a kontrollerre se kellett pillantanom, úgy haladtam előre a kalandban.

Újra a Nap alatt

Talán a Tisztelt Olvasó sejtheti, hogy a Bioshock a szememben egy igazi mestermű, egy forradalmasító, ellenállhatatlan játék, könyv, film egyben. Egy monumentális alkotás, melynek minden gamer polcán ott a helye, és valóban, bűn kihagyni. Ha idén csak egy játékot vehetsz, a Bioshock legyen az.

Infobox

Fejlesztő: Irrational Games

Kiadó: 2K Games

Platformok: PC, X-BOX 360

Memóriaigény: 15 MB

Támogatott felbontások: HDTV 720p/1080i/1080p

Kategória:: Akció/FPS

10