Novellám

Sikoly a falak között

Amikor egy-egy rémtörténet felüti a fejét baráti összejöveteleken, táborozáskor, vagy csak egy egyszerű séta során a holdfényben úszó parkban, a történetek mindig egy, a civilizációtól messze eső, ősrégi, szúrágta faluban játszódnak, ahol nincs lehetőség a menekülésre, ahol a gonosz az úr, ahol a fuldokló nem talál utolsó szalmaszálat, ahol az éjszaka maga a pokol. Ez a történet más. Ez a történet Chicago városában élt, él, és élni fog.

1924. január 12.

Chicago városára rég nem köszönt rá ilyen hideg mosollyal a reggel. A hőmérők egyetértően elhatározták, hogy kipróbálják, milyen a Celsius skála legalján az élet. A fémes, hideg érzetet keltő higanycseppek semmitmondóan meredtek a reszkető, falfehér arcú emberek szemébe, akik hiábavalóan reménykedtek abban, hogy az idő jobbra fordul, és véget ér ez a csontig hatoló, borzasztó hideg. A hideg azonban nagyon jól érezte magát a városban. Sorra kőkemény zúzmarával vonta be az automobilok ablakait, de nem kímélte a házakat sem. Az ember felszisszenve kapta el a kezét a kőkeményre fagyott falakról, mivel ujjai az érintés pillanatában rögtön odafagytak a jeges, kellemetlen objektumokhoz. Az utakon minden reggel vastagon nyújtózkodott a jég, a közmunkások pedig egész nap sóval és homokkal szórták a hideg, merev betont, amin minduntalan elcsúszott egy-egy járókelő. Az emberek jószerével azonban el sem hagyták az otthonukat. Csak reggelente vállalkoztak a hideg elleni küzdelemre, mikor a mindennapi betevőért ugrottak le a boltba. Ha valaki ebben az időszakban érkezett volna a városba, azt hihette volna, hogy a lakosság kihalt, vagy karantént rendeltek el. Sok helyen felfüggesztették a munkát. Szerencsére azonban a hó nem esett, ami elzárhatta volna Chicago-t a külvilágtól, így folyamatosan érkezett az élelem, és egyéb cikkek. A hideg miatt azonban használhatatlanná váltak a telefonvezetékek, melyek ernyedten lógtak a rájuk nehezedő jég súlya alatt. Így a kommunikáció a külvilággal a levél szintjére süllyedt, ráadásul a posta is sokkal lassabban működött. Az emberek túlságosan is el voltak foglalva a hideggel, és az ellene való védekezéssel, hogy felfigyeljenek a kibontakozóban lévő iszonyatra, amely ezekben a napokban kezdett kibontakozni az emberek világában. Alattomos árnyként kúszott áldozatai felé, hogy a szirti sast megszégyenítő sebességgel lecsapjon, és rút halált hozzon. Persze ez esetben is tanúbizonyságot leltem a felől, hogy mennyire is vak az ember, főleg, ha megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Most már belátom, jobb így nekik, a tudatlanoknak, jobb így, hogy nem tudnak semmit, és csakis saját kis értéktelen életükkel foglalkoznak, s közben palást alatt marad előttük a szörnyű igazság. Az igazság, mely emberek millióit kergetné az őrületbe, mivel köztudott, hogy nagyon kevesen vannak, akik képesek épp ésszel kibírni a tényeket. Magam sem hittem volna, hogy képes leszek mindent feldolgozni, ami akkor történt velem, és még most sem hiszem, hogy papírra vetem ez a történetet, hogy eközben kezembe veszem a csészém, és nagyokat kortyolok a kávémból, hogy minden este verejtékben úszva riadok fel, és felvillannak a szemem előtt azok a borzalmas jelenetek. Többször hittem, hogy megbolondultam, de nem… nagyon is épeszű vagyok, tisztább elméjű, mint valaha, mert amit láttam és tapasztaltam, az minden evilági jelenséget felülmúl. Hálát adok Istennek, mert annak ellenére, hogy nem vagyok megkeresztelve, biztos vagyok Isten létezésében, hogy megmentett. Ő mentett meg attól a leírhatatlan iszonyattól, mely talán a pokol küldötte volt, vagy valami más gonosz erő képviselője. A kérdéses eset olyannyira nagy sokkal járt, hogy egyes részletek már homályosak előttem, így néha elég érthetetlen lesz ez a beszámoló, de mindent leírok, amit elő tudok halászni elmém zavaros tengeréből.

Az egész história fentebb említett napon kezdődött, amikor is elhatároztam, hogy a hidegre fittyet hányva teszek egy rövid, de tartalmas sétát a város kihalt utcáin. Reggel borzalmas önmagam tekintett vissza rám a tükörből. Öt nap tisztálkodás és borotválkozás nélkül bizony megviseli a magamfajta, elkényeztetett városi embert, nem is beszélve arról, hogy mindig nagy gondot fordítottam a rendre, arra, hogy minden ingóságom szabályos rendszerben legyen. Az utóbbi napokban azonban egyetlen jelét sem mutattam pedánsságomnak, egyetlen melegítőruhában ültem a kényelmes fotelben öt napon keresztül… öt hideg, magányos napon keresztül. Mint már leszűrheti a kedves olvasó, kedélyállapotom akkoriban igencsak a béka szebbik fele alatt tanyázott, ennek pedig egy levél volt az oka, melyet Montreal-ban élő bátyámtól, Nathan-től kaptam. Érdemes tudni az én derék fivéremről, hogy világéletében csavargó volt, sosem gondolt a tartós letelepedésre, és családalapításra. Édesanyánk talán ezért bánt velem mindig olyan szelíden, tudta, hogy állást találok a nagy hangyabolyban, és normális életet élek majd. Velem szemben Nathan mindig bajba keveredett, amibe rendszerint a pénz, az alkohol, és a farka vezette. Nem egyszer kellett több száz mérföldet megtennem, hogy segítsek rajta, és kihúzzam a csávából. A levélben elém tárt rövid beszámoló is valami hasonló helyzetről árulkodott:

Kedves fivérem!

Sürgős, és nehéz helyzetben fordulok hozzád. Sajnos nincs sok… nincs elég időm mondandóm részletes kifejtésére, így tömör leszek. Bajban vagyok. És ha jól gondolom, eleddig sosem voltam ekkora csávában. Pár hete egy remeknek, és nyereségesnek ígérkező vállalkozásba kezdtem egyik barátom unszolására. Milyen ostoba is voltam! A munka lényege, hogy megfújjuk a helyi nagymenő, Richard Bornst alkoholszállítmányát, és Chicago-ba menjünk. Azonban a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy azt elterveztük. A szállítmány ellenőrzője, és még néhány kopója elkaptak minket, és kíméletlenül elvertek. Maga Bornst kis híján megölt minket, a vallatás barátom szemébe került. Persze a szállítmány tovább haladt a városod felé, de nem érkezett róla semmi hír. Pedig már jó néhány napja megérkezhettek. Bornst azt hiszi, én terveltem ki valami csapdát, és… szóval a többi jön magától. Tégy meg nekem egy szívességet. Járj utána ennek a szállítmánynak, és értesíts, ha valamit megtudsz. Az egész konvoj három teherautóból áll, amelyek az ősrégi tűzoltóállomáson parkolnak, legalábbis nagyon remélem. Ha fontos vagyok számodra, akkor ezt megteszed nekem, mert Bornst nem idegbajos fickó, kíméletlenül kivégez engem és a barátomat is. Még egyzser kérlek, tedd meg ezt nekem.

Nathan

Amint láthatják, fivérem ezúttal sem bírt nyugton maradni, és megint rám hárult a feladat, hogy megmentsem. Bár sosem szerettem az ilyen helyzeteket, de hát ki szereti? A múltkori kaland óta, amit most nem részleteznék, szentül megfogadtam, hogy végzek Nathan-nel. Bár fogadalmam megtartása azt jelentette volna, hogy megtagadom testvéremet. És ha belegondoltam, hogy amikor kisgyermekek voltunk, együtt szaladtunk a réten, és együtt horgásztunk egy sebes folyású, tiszta patakban, és a nyári estéken együtt néztük tágra nyílt szemmel a csillagokat… nos, árulónak éreztem magam. Elhatározásom öt napig tartott fogva, öt hosszú, nyomorúságos napig kínzott, de a hatodik nap maga volt az újjászületés. Mint amikor a megsebzett vad rugaszkodik ki a bokor rejtekéből, úgy ugrottam ki a megposhadt fotelból, és vettem utam a fürdőszoba felé. Izzadságtól szagosan mégsem mehettem ki az utcára, aki ismer, megérti. Egy alapos tisztálkodás, és több réteg meleg ruha felöltése után már útra készen álltam az ajtóban. Még egyszer belegondoltam, hogy mekkora bajba is kerülhetek, de minduntalan feltűnt előttem Nathan arca, s ez erőt adott.

Folytatása következik