Képzeld el

Engedd, hogy vigyen, engedd, hogy elszédítsen. Az avantgárd nem az a műfaj, ahol csak és kizárólag a szöveghez kell ragaszkodni, mert akkor csak egy összefüggéstelen valamit látsz magad előtt, amire ráaggatja a sok irodalomtudós a "művészet" szót. "Hosszú, de minek." Nem, itt a képzelőerődre lesz szükség, itt most RÁD van szükség, ha Te nem vagy, ha nem adsz hozzá, ha nem engeded el magad, és nem tudod elképzelni - akkor elveszett, akkor tényleg csak egy üres szöveg, mindenféle összetartó erő nélkül. Holott az összetartó erő Te vagy, Te lennél. Az írói gárda még a szövegközpontozástól is megfosztja a művet, csak azért, hogy szabadon, saját kényed-kedved szerint értelmezhesd, hogy azt láthass benne, amit Te akarsz. Ha megpróbálod, ha adsz neki egy esélyt, és sikerül, egy pillanatra tán úgy érzed egy naplórészletet olvasol; a saját képzeletbeli naplód, vagy egy társadét, amelyben magad is benne vagy; vagy egy színes játékfilm, aminek háttereit Te rendezheted be, és nincs semmi önkényes erő, ami megszabja, minek hol és mikor kell lennie.

Ha a megfelelő hangulatban vagy, eljuthatsz odáig, hogy nekivágj ennek a "vers" (bár én még mindig tartom magam ahhoz, hogy műfajilag novella) részletnek, akkor tessék - reméljük élvezni fogod :)

Kassák Lajos - A ló meghal a madarak kirepülnek

*Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu

szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében

a gyárkémények alatt ültünk

tudtuk holnap a görbe vonalak

ho zsupp ho zsupp

azt mondta elmész Kasikám és én elszáradok a pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban

nyilván

nyilván

az úristen megfeledkezik a szépasszonyokról

már jött is a félkrisztus faszobrász

fiatal volt és gyalázatosan igazságszagu

holnap tul leszünk a magyar határon

hát igen hm igen

nyilván nyilván

a város rohant mellettünk

ide-oda forgott és néha fölágaskodott

láttam az apám kajla szalmakalapját amint uszkál a hóüveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és vissza

valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek az érsekujvári plébánián

de épen 10 esztendővel előbb sporni ur lakatosmühelyében ettem a füstöt

az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza

később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és kipisálta a sörrel

szerelmes lett egy öreg takaritónőbe

kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott

1909 április 25

Párisba készültem gyalog a faszobrásszal

a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott

leveszem rólad a szárnyaimat ó szent Kristóf te sohse leszel az apád fia

egy részeg ember krokodilkönnyeket sirt az "Arany Oroszlán" szálló falának dülten éreztem mindennek vége

**[...]***

A következő egy újabb részlet, ezúttal csak egy pillanat. A következő feladat elképzelni a jelenetet - ha lenne egy kis digitális kamerám, és elég gusztusom a bogarakhoz, szívesen felvettem volna, hisz a zenei aláfestés magától meglett. A novella ezen részének olvasása közben akaratlanul ez a zene kezdett el forogni bennem: a zene.

Franz Kafka - Az átváltozás

*[...]

2.

Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából. Nem sokkal később bizonyára magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak érezte magát, de most az volt a benyomása, mintha futó léptek vagy az előszobába vezető ajtó csukódása ébresztette volna föl. Az utcai villanylámpák fénye itt-ott sápadtan megvilágította a mennyezetet és a bútorok magasabb részeit, de lenn Gregornál sötét volt. Egyelőre még ügyetlenül tapogatózva csápjaival - értéküket csak most kezdte felbecsülni - lassan odacsúszott az ajtóhoz, hogy megnézze, mi történt ott. Bal oldala mintha egyetlen hosszú, kellemetlenül feszülő sebhely lett volna, két sor lábacskájára szabályosan sántított. Egyik lábacskája egyébként a délelőtti események során súlyosan megsérült - valóságos csoda, hogy csak egy sérült meg -, és most élettelenül vonszolta maga után.

[...]

A hosszú este folyamán egyszer résnyire kinyílt az egyik oldalajtó, és egyszer a másik is, de aztán gyorsan újra becsukódott; valaki szükségét érezhette, hogy bejöjjön, de nyomban utána meg is gondolta. Gregor most odaállt közvetlenül a nappali ajtaja elé, és elhatározta, hogy a tétovázó látogatót mindenképp bekényszeríti valahogy, vagy legalábbis megtudja, ki az; de többé nem nyitották ki az ajtót, és Gregor hiába várt. Reggel, amikor az ajtók zárva voltak, mindannyian be akartak jönni, most, hogy kinyitotta az egyik ajtót, a többit pedig nyilván a nap folyamán nyitották ki, senki se jött be, és most a kulcsok is kívül voltak.

Csak késő éjjel aludt ki a fény a nappali szobában, és Gregor ekkor könnyen megállapíthatta, hogy a szülei és a húga mostanáig ébren voltak, mert jól lehetett hallani, amint mind a hárman lábujjhegyen távoznak. Gregor bizonyosra vehette, hogy reggelig senki se jön be többé hozzá; volt tehát bőven ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogyan rendezze be új életét. De a magas, tágas szobában, ahol kénytelen volt a padlóhoz lapulva feküdni, szorongás fogta el, melynek okát nem tudta kitalálni, hisz a szoba saját szobája volt, és öt éve lakott benne - erre félig öntudatlan fordulattal és enyhe szégyenkezéssel gyorsan bemászott a kanapé alá; ahol mindjárt igen kényelmesen érezte magát, bár hátát kissé nyomta a kanapé alja, és fejét nem tudta fölemelni; csak azt sajnálta, hogy széles lévén a teste, nem fér el teljesen a kanapé alatt.

Így töltötte az egész éjszakát, részben félálomban, de az éhségtől újra meg újra fölriadt, részben pedig gondokba és homályos reményekbe merülve, s a végén mindig arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nyugodtan kell viselkednie, és türelemmel, valamint végtelen figyelmességgel elviselhetővé kell tennie családjának a kellemetlenségeket, amelyeket jelenlegi állapotában akarva- akaratlanul okozni kénytelen.

[...]

Gyakran egész hosszú éjszakákon át ott maradt fekve; egy percre sem hunyta le a szemét, és órák hosszat kapargatta a bőrt. Vagy pedig nem riadt vissza a nagy fáradtságtól, és odatolt egy széket az ablakhoz, felmászott az ablak könyöklőjére, és a széken megvetve magát, nekitámaszkodott az ablaknak, nyilván csak valamiféle emlékezésül arra a felszabadító érzésre, amely azelőtt elfogta, ha kinézett az ablakon. Valójában ugyanis napról napra homályosabban látta még a közeli dolgokat is; a szemközti kórházat, amelynek állandó látványát azelőtt untig átkozta, már egyáltalán nem ismerte fel, és ha nem tudta volna pontosan, hogy a csendes, mégis hamisítatlanul városi Charlotte utcában lakik, azt hihette volna, hogy ablakából pusztaságba lát, ahol szétválaszthatatlanul egybeolvad a szürke ég és a szürke föld. Figyelmes húgának elég volt kétszer észrevennie, hogy a szék az ablaknál áll; és máris minden alkalommal, valahányszor kitakarította a szobát, visszatolta újra az ablak alá, sőt ettől fogva még a belső ablaktáblát is nyitva hagyta.

[...]*

Gratulálunk azoknak, akik eljutottak idáig, reméljük azért nem szenvedtek sokat :))))))))

Zum Schluss: Franz Kafka noch einmal.

**Add föl!***

Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal később van már, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtől megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendőr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tőle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:

• Tőlem akarod megtudni az utat?

• Igen - mondtam -, mert magam nem találom.

• Add föl, add föl! - mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.*