Ez az esztendő is elszállt, és már javában készülünk a jövő évben érkező játékokra, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, megemlékszem az idei élményeimről. Van mit végiggondolni, mert 2015 számomra nagyon kellemesen telt játékos tekintetben. A tízes listám már összeállt, a következő napokban pedig egyesével megosztom veletek, miért kerültek ezek a címek kiemelt pozícióba. Előtte azonban lenne itt néhány delikvens, akikről mindenképp szeretnék pár szót ejteni. Nem a listáról éppen lemaradókról van szó, akkor már egy tizenöt tagú bandát is összeránthattam volna. Négy olyan játékot említek meg, amikkel nem volt lehetőségem idén játszani, ellenkező esetben viszont nagy valószínűséggel ők is arra várnának az év hátralevő részében, hogy valamelyik nap egy külön bejegyzést kapjanak. Lássuk, kikről van szó!
Pillars of Eternity:
Nem nagyon lehet egyetlen csapatot kinyilatkoztatni a szerepjátékos műfaj legjobbjának, bár sokan megajándékozzák ezzel a címmel azt a maréknyi társaságot, akik manapság a legnagyobb reflektorfényt kapják, mint a Bethesda, vagy a Bioware. Az én személyes kedvencem az Obsidian. A leginkább mostohaszerepben tetszelgő fejlesztő a legtöbbször hálátlan feladatot kapott: sikeres játékok folytatásait kellett elkészítenie kisebb támogatás mellett. És itt mutatkozott meg a brigád tehetsége, hiszen a KotOR II és a Neverwinter Nights 2 méltó utódai lettek előzményeiknek, a New Vegas pedig a saját, külön bejáratú szerepjáték barlangomban maga mögé utasította a Fallout 3-at. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a klasszikus crpg-k nyomdokaiba lépő Pillars of Eternity csont nélkül vette a Kickstarter kampány kihívásait és így az év egyik legjobb szerepjátéka készülhetett el. Merem ezt úgy mondani, hogy nem játszottam vele. Az okokat lehet sorolni, de felesleges. A lényeg, hogy tegnap megvásároltam a saját példányomat, amit záros időd belül - mondjuk legkésőbb márciusig - el is szeretnék kezdeni. A rengeteg olvasás, az asztali szerepjátékoktól örökölt szabályrendszerek ma már sok embert elriaszthatnak, de nekem éppen erre van szükségem ahhoz, hogy igazán elmerülhessek egy világban, és ott is ragadjak legalább száz óráig.
Bloodborne:
Amikor végre belevetettem magam a Dark Souls-ba, iszonyúan lelkes voltam, de féltem, hogy a nagy buzgóság elszáll, és beletöröm a bicskám a feladatba. Nem ez történt, gyakorlatilag pihenő nélkül küzdöttem végig magam az ódon kastélyokban és sötét kazamatákban, nem egyszer annyiszor caplatva előző halálom helyszínére, ami olyan kitartást követelt meg, amiről nem hittem, hogy még bennem van. A jelek szerint a Souls játékmenetet felrázó Bloodborne éppen akkor érkezett, amikor a játékosok kezdték elveszíteni a lelkesedésüket. Nem akartam mindent lelőni magamnak, így csak pár órát néztem meg a játékból, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy idén többször is azon rágódjak, vegyek-e egy PS4-et. A sokkal dinamikusabb harcok, a lovecraft-i világ hatalmas csábító erővel bírnak, és ugyan a név más, de mégiscsak egy Souls játékról beszélünk, ami az egyik kedvenc sorozatom. Hogy a szükséges platform mikor fog a rendelkezésemre állni, azt nem tudom, de az biztos, hogy a Bloodborne lesz az első játék, amit beszerzek rá. Addig pedig tovább harcolok a Souls III-ban.
Sunless Sea:
Még az év első negyedében figyeltem fel a Failbetter Games felső nézetű rouglike játékára, ami egy egészen különleges világba invitálja a játékost. Az elsüllyedt London és környéke ismeretlen borzalmakat rejt, a Bloodborne-hoz hasonlóan szintén Lovecraft mester munkássága előtt tisztelegve, ami már önmagában elég, hogy jegyet váltsak a gőzösre. Oda bizony, mert a Sunless Sea középpontjában a kapitány hajója, és annak legénysége áll. A titkokkal teli tenger hullámait szelve különösebbnél különösebb helyekre visz az út, miközben a játékosnak ügyelnie kell arra, hogy mindig legyen elég élelem és üzemanyag, mert ha ezek elfogynak, akkor kiderül, milyen emberek is valójában a társaink. A youtube-on történő ismerkedés során szemlélője voltam pár olyan küldetésnek és egyben kisebb történetnek, amik garantálták, hogy idővel én is jelentkezzek a legénységbe.
Kerbal Space Program:
Az űrutazás kihívásait szimuláló, kis sárgás-zöldes lényekkel operáló mexikói játék már korábban is elérhető volt a vállalkozó kedvűek számára, de idén lépett ki early access állapotából, és biztos vagyok benne, hogy minden elismerést megérdemel, amit kap. A videós ismerkedést és a demót követően csak azt tudom mondani, sajnálom, hogy nem vagyok időmilliomos, mert ez az a játék, amibe eszméletlen mennyiségű időt bele tudnék ölni. A KSP nem könnyed délutáni szórakozás, hanem idő, hivatás, energia komoly befektetése. Mivel az űrbázis és a hajók, műholdak megtervezésének tudományos alapja van, az sem árt, ha az ember vesz egy mély levegőt és beleveti magát az internet bugyraiba, és hé, hát nem csodálatos, ha a sikeres fellövés érdekében órákig olvas és kutakodik az ember?