Egynyári kalandok

Lara legfrissebb és ugyanakkor történetileg legelső kalandja igazán lenyűgöző körítésben érkezett (hozzám idén, a világ többi részére 2013-ban). Ezt nevezem én minőségi munkának, amikor egy 8 éves vason ilyen látványt produkálnak a fejlesztők. Azon meggyőződésemet is erősítik, hogy az igazi, értékes fejlődés a játékiparban nem a processzor / memória / videókártya folyamatos cseréjét kikényszerítő játékokban keresendő. Lehet gyönyörűen prezentálni régebbi hardveren is (Rage, GTA V hogy további konzolos példákat soroljak), a játékmenetbeli ötleteket, újításokat pedig semmi nem pótolja.

Nos a TR ez utóbbi szinten nemigen tesz le semmit az asztalra, de a látványfaktor nálam elvitte a hátán az egészet. A helyszíntől függően eső áztatta, hóvihar tépázta és napsütötte sziget körbekalandozása önmagában megérte. A játék maga sem rossz, persze a keményvonalas rajongók szerint túl egyszerű, túl könnyűek a fejtörők, gondolom a fejlesztők nem akarták a kazuárok népét elriasztani. Amit még felróttak neki, hogy túl hirtelen az az átmenet, ahogy Lara ártatlan kutatókislányból könyörtelen gyilkossá válik és eredettörténethez méltatlanul nincs ez a jellemváltozás jobban kidomborítva. Nos ez engem nem zavart, igazi kétbites felhasználóként játszottam: Lőttök rám bammeg? Én is lövök! Die mothaf*cker, die!

Ami egyébként így utólag visszagondolva elég vicces, hogy egy lakatlan szigeten hajótörést szenvedve előbb egy misztikus idegenbe botlunk, majd végül a neki riportáló többszáz ellenséges martalócot kell a másvilágra küldeni a végjátékig. Amúgy ennyi ember elszállásolása, étkeztetése és nem utolsó sorban motiválása komoly feladat, amit a főgonosz elég ügyesen megoldott.

Piros pontot érdemelt nálam, hogy egy nagyjából nyitott világban kalandozunk és a történet haladtával is warpolhatunk a tábortüzektől (Dark Souls párhuzam, aki nem értené!) korábbi helyszínekre, összeszedni a gyűjtögetnivaló stuffokat. Ahova egyébként véletlenszerűen lepakol a játék kisebb ellenséges brigádokat, persze messze nem olyan számban, mint ahogy a fősztori alkalmával felbukkantak. Az ősrégi Far Cry 2-ben a halálom volt, hogy minden egyes utolsó járőr folyton respawnolt egy tökéletesen kipucolt helyszínen, lehetetlenné téve a gyors utazgatást. Lehet hogy furcsa párhuzam, de ez itt tetszett, talán egy kicsit valószerűbb.

A Tomb Raider minősítése nálam: vételre ajánlott, célár: 3000 Ft.

Kiváló kritikákat kapott, letölthető cím. Ezeket keresem először az ilyen-olyan akciózásokon. Az így beszerzett Bastiont két AAA produkció között gondoltam végigjátszani. Amit hallottam róla: édes-bús történet, relatíve mély harcrendszer, aranyos grafika.

Sajnos a játék közepénél rájöttem hogy én ezt csak azért játszanám végig, hogy meglegyen a pipa a cím mellett és nyugodt lelkiismerettel törölhessem a gépről. Nade ezért játszunk mi játékos társak? Hát persze hogy nem!

Láttam benne a mélységet, variálható fegyverek, képességek és fejlesztések, de az egész nekem valahogy nem állt kézre. Egyik fegyverrel a kezemben sem éreztem jól magam. Kaszabolni az aranyos kis szörnyeket a B gombra tapadva, közben ha van egy lélegzetvételnyi idő, elereszteni egy-egy nyilat? És ezt megismételni még kétszázszor? Azt éreztem, hogy így nyögvenyelős lesz végigszenvedni a szépen sorban megnyíló helyszíneket. Majd beugrott a rendhagyó gondolat: Miért is játszok akkor vele? Lehetett vagy 5-700 Ft. Delete. Jöjjön valami durva!

Jó választás, ha valami rude játékot keresünk. Az első résznek minden percét imádtam, számos hibája ellenére. Sajnos a játék végi főboss-t akkor nem tudtam leverni, de így is szép emlékek fűztek a gyilkos, mutáns vírus és káosz pusztította Manhattanhez. A második rész legnagyobb hibájaként azt rótta fel pl az itteni teszt is, hogy gyakorlatilag az első részt kapjuk meg szebb köntösben és (akárcsak elődje) kissé repetitív és így unalomba fulladhat a mellékküldetések sorozata. Tehát nekem tökéletes választás.

Amit mindenképpen fel tudok mellette hozni, hogy ez egy őszinte játék. Nem akar csilli-villi hiperreális sandboxnak tűnni, hanem az ami. A szuperképességekkel megáldott (vagy megvert?) főhőssel rohadt élvezetes módon átszelhetjük a várost és pofánverjük, aki nem velünk van, vagy aki épp arra jár. Története faékegyszerűségű és röhejes, de nem akar valami nyakatekert módon intelligensnek tűnni vagy moralizálni. Az elején van egy jelenet, amikor a pap barátunk (vagy segítőnk) gyakorlatilag felhatalmaz a pusztításra, amikor azt mondja, hogy mi számoljunk le a gonosz ellenséggel, az erkölcsi vonalat pedig ő rendezi a főnökével. Hátha van olyan etikus játékos, aki eddig nem tudta milyen gammát sodort elé az élet és esetleg megretten a saját maga által okozott pusztítástól, vagy úgy érzi hogy a gonosz zsoldosok, ennyire durva büntetést nem érdemelnek, ő ezen a ponton megnyugszik, hisz egy magasabb hatalom jóváhagyásával cselekszik.

Viszonylag hamar lehet komoly elrettentő erőre és képességekre szert tenni, főleg a mellékküldetések és gyűjtögetnivalók révén. Ezután pedig igazán élvezetes lesz a gigantkus mutánsok és tankok / harci helikopterek elleni harc. A közlekedés szintén gyorsan fejleszthető, miután a sprintre, ugrásra és a levegőben vitorlázásra is tettem néhány pontot, villámgyorsan átszeltem a várost és leráztam az üldözőket, ha épp arra volt szükség. Nagyon szerettem repkedni a város felett.

A gyűjtögetnivalókat is kifejezetten élveztem, ezeknek 2 fajtájuk van. Az egyik az audionaplók, amik közelében a hideg-hideg-meleg-forró játékot játszva kellett megkeresni a cuccot. A másik során pedig eldugottabb helyeken tevékenykedő néhány fős field ops csapatok eliminálása volt a cél. Miután pedig a viszonylag kicsi kerületenként megvolt a 3-4-5 fenti "gyűjtögetés" már kaptam is a jófajta mutációkat: a hagyományosnak mondható fejlődés mellett olyan jópofa cuccok, mint pl golyóálló bőr. A megszerzése után kézifegyverek semmiféle gondot nem jelentenek. Persze ekkor elkezd a program rakétás, gránátos srácokat küldeni, de hát ez egy ilyen szakma.

A második felére tényleg elfogy a lendület és az ötlet, a gyűjtögetést élveztem, de a 3-4 fajta mellékküldetés variálása kevésnek bizonyult, így végül kissé sietve fejeztem be.

Akinek radar alatt volt a Prototype mindkét része és mondjuk bejött a Crackdown, azoknak ezt az akrobatikus sandbox hack & slash cuccot pótlásra ajánlom.

Mindeközben PS Vitán a Pixeljunk Shooter Ultimate és a Gravity Rush játékokkal töltöttem komolyabb időt. Előbbi nagyon bejött és egy kiváló darab szvsz, míg a Gravity Rush idióta, mozgásérzékelős irányítása (amit néha kötelező használni) és diáklányos stílusa egy igazi mélypontja a japán videojátékokhoz fűződő kapcsolatomnak.