Castlevania: Lords of Shadow 2 - teszt

Tudom kissé nagyképű dolog saját magunktól idézni, de ezzel próbáltam érzékeltetni, hogy nagyjából mit éreztem három évvel ezelőtt, amikor derült égből villámként csapott belém a jelenség amit Castlevaniának neveztek. Kojima hatása egyértelműen érezhető volt, közel állt ahhoz hogy a műfajon belüli mesterműnek nevezzük. A vége pedig minden képzeletet felülmúlt, nagyjából olyan hatással volt a játékosra, mint mondjuk a Hatodik Érzék című mozi vége. Gabriel mint Dracula? Ez lett volna a jutalma azért a sok szenvedésért, rengeteg hőstettért amit véghez vitt? Nagyot ütött, a hideg is kiráz mikor visszaemlékezek, nem is csoda, hogy jogosan magas elvárásokkal tettem be a második rész lemezét a jó öreg Xboxom meghajtójába, de előtte azért szépen lassan, gondoskodó szeretettel le is poroltam szegényt, hiszen az elmúlt fél évben bizony nem sokat volt használva.

Persze nem bírtam magammal, nem tudtam tovább várni, videókat néztem meg, cikkeket olvastam el és szomorúan kellett látnom, hogy a szaksajtó eléggé lehúzza a címet. Ilyen előzmények után már kevésbé voltam lelkes és azt kell hogy mondjam mindenkinek igaza volt. A játék eleje félelmetesen gyenge, túl van spilázva, hatásvadász, megpróbál a régi alapokra építkezni de nem éri el a kívánt hatást. A döbbenetes látvány amire emlékeztem ma már középszerűnek tűnik és bár tudom hogy egy csúcs PC-n döbbenetes a játék megjelenítése, X360-on sajnos harmatgyenge. De végigtolva az első pályát felcsillan egy kis reménysugár, a Boss Fight után megérkezik a hidegrázás, kapunk egy apró szeletet abból amire vártunk és abból ami nagyjából a játék közepe után fog csak megérkezni. De ne menjünk ennyire előre. A gyenge kezdés és a játéktörténelem egyik felejthetetlen pillanata után újra visszaesnek a történések. A sztori fonala végre ott folytatódik ahol az első részben véget ért, ami viszont utána jön sajnos ugyancsak nagyon gyenge és egyszerűen nem életképes egy generáció végén, a következő hajnalán meg végképp nem. A történet annak aki a Mirror of Fate-el nem tolta kissé zagyva lesz, nehezen értelmezhető, követhető, szinte már érdektelen, leginkább csak káoszszerű. Pedig azon keveseknek akik türelmesen eljutnak a végkifejlethez, minden összeáll majd és ha nem is olyan ütős véggel mint amit a trilógia vége megérdemelne, de azért mindenképpen emlékezetes konklúzióval kecsegtetve.

Pluszpontnak számít, hogy a készítők eldobták a korábbi rész rendkívül frusztráló és idegesítő fix nézetét, a forgatható kamera olyan természetes lesz az első pillanattól fogva, hogy szinte észre se vesszük. A harcrendszer maradt a régi bal ravaszos védekezés/kitéréses változatnál, de alaposan át lett gondolva. Nem sokkal a játék kezdete után megszerezzük a Void kardunkat és a Káosz nevű erőnket, az előbbivel tudunk életet elszippantani minden csapás után, míg az utóbbi tüzes ütésekkel töri meg a pajzsos ellenfelek védekezését. Szóval az alap lasszós harcmodort kombinálva eme kettő fegyverrel, őrületes kombózásokra nyújt lehetőséget. Főleg hogy mind a háromhoz külön képességeket és fejlesztéseket tudunk vásárolni amiket kimaxolva idővel egyre erősebbé és erősebbé válhatunk. Főhősünk nem véletlenül Dracula; a legyőzhetetlen és hallhatatlan sárkány, ellenfeleinkbe eleget csapkodva egy rövid ideig magukon kívül lesznek, ekkor mi szépen elkapva őket ki tudjuk szívni a vérüket, ezzel ugyancsak extra életerőt nyerve. Illetve ha képesek vagyunk tökélyre fejleszteni a harcmodorunkat és érintetlenül megcsapni az ellenfeleinket, akkor egy idő után az első részből már megszokott piros pöttyöket fognak maguk után hagyni, amiket összeszedve a speckó fegyvereinket tölthetjük fel újra, mert sajnos a használatuk véges, könnyen kifogy az „aksi”. Ha mindez nem lenne elég, a harc hevét tovább tudjuk fokozni különböző varázstárgyakkal is, amikből összesen öt féle lesz. Ezeknek a kitapasztalását rábíznám mindenkire, a segítségükkel képesek leszünk lelassítani az időt, újratölteni életerőnket, feltölteni fegyvereinket vagy éppenséggel gyűjtögetni valót is könnyebben találhatunk meg a szarkamadarunk segítségével.

Hatalmas nagy fekete pont jár az érthetetlen lopakodós részek becsempészése miatt. Nem is igazán értem a koncepciót, az elején, amikor még harmat gyengék vagyunk még csak-csak, de hogy később még további ilyen részekkel kellett szenvednem az több mint felháborító. Egyszerűen nem értem mire gondoltak? Mi vagyunk Dracula a sárkány, minden idők legfélelmetesebb harcosa, aki egyszer már lealázta magát a Sátánt is és az egész seregét, aki a játék folyamán nem egy felhőkarcoló méretű szörnyet fingat ki. Erre fennakad pár túlméretezett páncélos idiótán, akiknek igaz hatalmas mordály van a kezében, de nehogy már gondot jelentsenek, lopakodásra, sunnyogásra kényszerítsenek, ráadásul patkány formában? Egy rossz mozdulat és már szét is fröccsenünk, felgyulladunk, széttaposnak minket, komolyan mondom, ki volt az az elmebeteg állat aki úgy érezte ez belefér a játékmenetbe?!?! Bosszantó, idegesítő és nagyon nem kidolgozott részei ez a játéknak. Péklapáttal paskolnám meg a hátsóját annak aki ezt kitalálta …

Összegezzük egy kicsit akkor a tapasztalataimat; adott egy hatalmas cím amit újragondoltak három évvel ezelőtt. A végeredmény egy majdnem tökéletes játék, aminek a folytatásától (most a Mirror of Fate-et hagyjuk ki a sorból) jóval többet vártam volna el, főleg egy ilyen befejezés után. A játék gyengén nyit, hoz pár kellemes pillanatot, a grafikája már nem a régi, pontosabban mondva az, csak ez ma már kevés, a lopakodós részeket úgy ahogy van ki kellett volna hagyni hiszen csak megtörik a játék menetét és leginkább csak halálra fognak minket idegesíteni. Az első rész varázslatos és csodálatos mesevilága után átváltunk egy ZS-kategóriás horror játékba, vért hányunk, iszunk, fröccsentünk, de megértjük, mert Dracula vagyunk! Ezek mind-mind negatív dolgok, és sokat rontanak az összképen, de mindemellett adott lesz egy fantasztikus harcrendszer, sok-sok felfedezni valóval, fejlődési fával, képességgel, varázstárggyal, ha végigszenvedjük a játék első harmadát, akkor hatalmas nagy ívben kezd el majd felfelé törni a képzelt kedveltségi grafikonunkon. A jól megszokott első osztályú szinkronszínészi munkáról továbbra is Robert Carlyle és Patrick Stewart gondoskodik, ahogyan az első részből ismerős csodálatos zenei aláfestésen se esett csorba. Az eleinte maximum 3 pontosnak induló játék felverekedte magát egészen egy beton stabil jó értékelésig, ami jelen esetben nagy dolog, de egy ekkora címnél sajnos már visszaesés. Nem tudom hogy várhatunk-e még folytatást, gondolom igen, hiszen a halhatatlan főszereplőnk akár az idők végezetéig táptalajt nyújthatnak egy kis javításra, polírozásra, újragondolásra. De a történet most kerek és egész, akár az is lehet ennyi volt. Egy viszont biztos; a Castlevania név újra előtérbe került és már a mi generációnk se fogja elfelejteni soha!

7.5/10