Kool-Aid Man

Kezdeném azzal, hogy egy igazi hörcsög vagyok. Két pofára tömtem a játékokat, Steam, Live, Humble leárazások, teljesen mindegy, mindig találtam egy-két darabot, amire elszórhattam pár eurót. Így jött össze kevesebb, mint egy év alatt több, mint száz játék a Steam könyvtáramban, a megfelelő felületeken keresztül összevásárolt lemezek pedig sorukra várva halmozódnak a polcomon. Jelenleg 25 lemezes 360 játékhoz hozzá sem nyúltam, nem is beszélve a digitálisan vásárolt tartalmakról. Lassan, de biztosan elértem egy töréspontot. Ekkor érett meg bennem az elhatározás, hogy eladok ezt-azt. Nehéz volt, mert évek óta szorgalmasan bővítgettem gyűjteményem. Tudtam, hogy a legtöbbhez sosem nyúlok többé, mégis ott álltak, porosodtak, és elértéktelenedtek. A probléma összetett: semmi szükségem nem volt játékaim nagy részére, azok nem nőttek annyira hozzám, hogy évek múlva is mosolyogva gondoljak rájuk. Egyre több helyet foglaltak el, ráadásul amióta dolgozom, nem is otthon élek, nem tudok gyönyörködni bennük, ami pedig a legaggasztóbb, egyre csökkent az értékük, és a pénz is csak állt bennük. Nagy dilemmát okozott az eladás kérdése, végül nagy levegőt véve eldöntöttem, hogy az abszolút kedvencek maradnak, a többiek mehetnek, amint végeztem velük. Itt egy másik veszélyforrás merült fel, de erről később. Meghirdettem pár címet, hamarosan fel is tűnt az első jelentkező, én pedig elballagtam a postára és feladtam a játékot. Ez volt a vízválasztó, innen már nem volt megállás. A mai napig valamivel több, mint száz darabos kollekciómból úgy egy tucatot adtam tovább és az igazat megvallva megkönnyebbültem. Kicsi lelkemet fűtötte a birtoklási vágy, ami inkább korlátok közé szorít, mint elégedettséget okoz, bőven elég lesz az a jó harminc versenyző, akik végleg a szívembe lopták magukat.

Szóval azok a játékok, amikkel végeztem, eladólistára kerülnek. Na de mit jelent esetemben mindez? Az achievement-ek, trófeák megnyitását. Már látjátok, hová tartunk, igaz? Azt vettem észre, hogy a játékokkal töltött idő tetemes részét ezeknek a feladatoknak az elvégzése őrli fel. Megéri? Természetesen nem. Nemcsak azért, mert így nem haladok a pótlással, de nem is élvezem ezt az időtöltést. Lélektelen grind és boost, az egy kaptafa feladatok unalomig való ismételgetése, a mesterségesen kitolt játékidő növekedésével fordított arányban romboltam az élményt és az élvezetet. Bár még most is úgy gondolom, hogy nem vettem játékot achievement miatt, de ha egyszer bekerült egy cím a profilomba, azt minden áron ki akartam maxolni. Az pedig nem meglepetés, hogy az évek alatt az ötletes feladatokat olyanok váltották fel, amiknek a célja a játékidő kitolása. Bármi áron. Sokszor szerveztünk online összeröffenéseket, ahol több ember részvételét megkövetelő kihívásokat teljesítettünk és bár jókat röhögtünk, ez mégis messze van a minőségi játéktól. Jó példa a Gears of War 2 szintlépése, ahol a többfős csapatok egymás után foglalják el a kijelölt területet, az egész olyan, mint egy rituális esőtánc. Múlt nyáron három éjszakát virrasztottam át és egy amerikai sráccal öltük le egymást több százszor a The Darkness multijában. Csak az utóbbi során elpazarolt idő alatt két hét-nyolc órás játékot játszhattam volna végig. Nemcsak időt és energiát, de pénzt is pazaroltam erre a kényszeremre. Teljesen fölösleges kiegészítőket, DLC-ket vásároltam kemény pénzekért, a sok tucat tartalomból egy kezemen meg tudnám számolni azokat, amikkel ténylegesen jól szórakoztam.

Az elmúlt négy évben szorgosan nyitogattam az achievement-eket, s bár a legtöbb játékot élveztem, a "kimaxolás" miatt még akkor is a meghajtóban pörgött a lemez, amikor szívem szerint már rég továbbléptem volna. Ennek oka kényszeredett maximalizmusom, amit úgy tűnik, most sikerült legyűrnöm, legalábbis elhatárolnom a játékoktól. A munka és a mellette végzett iskola elég stresszt és fejfájást okoz, egyáltalán nem hiányzik, hogy újabb lehetetlennek tűnő achievement-ek miatt törjem magam. A következő lépcső az alapos szűrés lenne, csak olyan játékokat lenne célravezető beszerezni, amik nem csak ímmel-ámmal érdekelnek, de erre még nem állok készen. Jól érzékelteti a helyzetet, hogy mintegy tucat FPS-t szereztem be a közelmúltban, amik közül egytől sem várok maradandó élményt.

Ilyen ez az AAA piac. A legtöbb végigvitt játékot rövidtávon el is felejtem, rájuk sem nézek többé. Az ismétlődő elemek, klisék, megoldások egyre kevésbé szórakoztatnak. Keresem és meg is találom a nekem való címeket - márciusban érkezik a Dark Souls II -, de folyton feltűnnek a meggyőződésem szerint objektíven is maximum közepes darabok, amik végül nálam is kikötnek. Ez lesz az újabb megoldandó probléma, de egyszerre egy lépés is elég. Így is büszke vagyok magamra, hogy két falat is áttörtem egyetlen lendületes csapással. Az ízlésem már rég megváltozott, de a szokás nagy úr, és csak most jutottam tettlegességig. És mindez baromi jó érzéssel tölt el. Miután az asztalra csaptam, levettem a polcról a régóta - kb. három éve! - porosodó Wet című Tarantino utánérzést és máris jobban élveztem, mintha a véres vizelésre késztető achievement-eket hajkurásztam volna. Végre! Igazán felszabadító, még akkor is, ha néha arra is gondolok, hogyan fog mutatós statisztikám leromlani. Áh, szarni rá!

Itt a Hearthstone és a League of Legends, amik egyrészt visszatereltek ahhoz a platformhoz, ahonnan elindultam, másrészt több lehetőséget, tartalmat és az ízlésemhez jobban igazodó mechanikákat rejtegetnek, mint az elmúlt években sorra kerülő játékok összesen. Arról nem is beszélve, hogy a megfelelő kártyakombináció kikísérletezése vagy az aktuális hős kiismerése sokkal izgalmasabb, mint százezer bot lemészárlása vagy a játék alapjaihoz egyáltalán nem illő játékstílus kikényszerítése. Most komolyan, miért jó a Dishonored-öt képességek használata nélkül játszani?

Lassan, de biztosan ki kell iktatni azokat a játékokat, amik csak látens szórakozást biztosítanak. Amikkel csak az idő telik. És sokaknak itt kellene túllépniük egy olyan félreértésen, ahol két csoportba sorolják az AAA és az indie címeket. Mert vannak jó és nem olyan jó, esetleg rossz, unalmas darabok. Imádom a Super Meat Boy-t, míg unom az Assassin's Creed-et, és jól szórakoztam a Deus Ex-szel, míg máig nem értem, hogy gondolták a Dear Esther-t. Erről ennyit. Hogy mindezek fényében hogyan alakul a jövő, az még kérdéses, de talán fölösleges is ezen tépelődni. Talán veszek egy WiiU-t az ősszel. Vagy egy 3DS-t. Összepakolok egy PC-t, vagy veszek a laptopom mellé egy One-t, ha jön a The Witcher 3 vagy a Destiny. A lényeg, ne azt számolgassam, hogy a tízedik semmitmondó akciólövöldét hagytam ki, hanem olyan játékokkal üssem el az időm, amiket élvezek. Esetemben ez kiforrott, merész, újító játékmechanikát, komoly és motiváló tanulási görbét jelent elsősorban.

Majd, ha egyszer eljutok oda, hogy be sem fejezem azt, ami nem érdemli meg vagy meg sem veszem, amiről tudom, hogy meg fogom unni, na akkor lépek megint szintet. :)