Ride to Hell: Retribution - teszt

Leszereltem, túléltem, azt hittem már végem de sikerült, nem vágytam semmi másra csak hogy motorra ülhessek és újra láthassam a családom. Száguldás közben, a szél hosszú hajamat tépve rántotta le rólam azt a rengeteg mocskot, ami rám ragadt. Emlékek sora ugrott be; vér, hangzavar, robbanások, halálsikolyok, hogy leszek képes mindezt megemészteni. Valami célra lesz szükségem különben megbolondulok. Talán újra kéne éleszteni a bandát.

Na jó, befejeztem, nem próbálok tovább némi minőséget csempészni ebbe a „játékba”. Igen, idézőjellel, mert még azt sem érdemli meg, hogy ezt a jelzőt megkapja. Hosszú évekkel ezelőtt volt egy gamma amit még az első Xboxon teszteltem, akkor még azt hittem én már láttam mindent. Azóta sok víz lefolyt már a Dunán, és sör a torkomon, rengeteg legendás címmel kényeztették az érzékszerveimet, voltak amik örökérvényűen beleégtek az agyamba. Meg is feledkeztem már arról, hogy igenis létezik még ez a műfaj, ez a fos, szar, hulladék trágyadomb kategória amibe a Ride to Hell: Retribution tartozik.

Nem igazán értem hogyan voltak képesek kiadni, lemezeket égetni, borítót nyomtani. Eme folyamat alatt nem volt legalább egy épkézláb ember, egy valaki aki csupán a látás csodáját alkalmazva sikoltva üvöltötte volna bele az éjszakába, hogy NE! NE TEGYÉTEK EZT AZ EMBERISÉGGEL! Miért kell az amúgy is túlságosan szentimentális gémer társadalmat ilyen címekkel kínozni, pont a generációváltás végén. Az ember két kézzel kapaszkodik még szeretett konzoljába, megvesz rá minden szart, csak hogy ne kelljen kihúzni a dugóból és örökre bezárni egy sötét, komor, magányos szekrénybe. Ezzel a „játékkal” pont az ellenkezőjét érik el a készítők, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, leginkább csak kihányóknak, vagy kifosóknak kéne, de ne beszéljünk csúnyán ugyebár. Mert aki megveszi ezt a hulladékot 12+K-ért, berakja és tolja vele maximum egy órát, a legemberibb reakció amit el lehet tőle várni, hogy kitépi a lemezt meghajtóval együtt, kettétöri, rátapos hármat, majd leköpi és amikor érzi ez nem volt elég, a play&charge kittel összekötött kontrolleren keresztül pörgeti meg valaha szeretett konzolját, amolyan kávbojosan, majd elengedi és élvezettel nézni végig ahogy az atomjaira esik szét. A cím, hogy Retribution avagy Megtorlás találó volt, a gond csak az, hogy a játékon belül nem fogunk eddig a pillanatig eljutni, mert a haragunkat a gépen fogjuk kitölteni.

De hagyjuk a sok csúnya gondolatot, hessegessük el őket és legyünk vérpofi teszterek. Vegyük alapul a legfontosabb dolgokat, amiket egy játék próbaköre alatt figyelni kell. Hangulat: nehéz lenne erről mesélni, hiszen ami mondjuk egy jó hangulathoz kell az itt tökéletesen ki lett hagyva, olyan mintha direkt azon dolgoztak és fáradoztak volna a készítők, hogy még egy csak icipicit se éljük bele magunkat a történésekbe, a hangulatba. Mondjuk utazunk a motoron mindenféle aláfestő zene nélkül, majd egyik pillanatról a másikra már egy gépágyú mögött állunk és mészároljuk az embereket, a hangok késnek, a szinkronok pocsékok és azt se tudjuk mi történik. Vagy megyünk az utcán, látjuk hogy egy kiscsajt molesztál valami csöves barom, jól elkenjük az arcát, a következő pillanatban már kőkeményen büntetjük hátulról a csajszit, aki természetesen végig ruhában lesz, még ott is ahol éppenséggel fizikailag lehetetlen lenne. Grafika: na … hát az nincsen. Pontosabban mondva van, csak olyan pocsék mintha egy Commodore +4-es játék prepreprebéta változata lenne. A környezet annyira lepusztult mintha egy atomrobbanás után játszódna a játék, vagy még annál is rosszabb. A szereplők szája alig mozog, de ha mozog is mindig tökéletesen mellé van szinkronizálva. Az animációk pocsékak, az átvezető videók amik mindig álleesősek szoktak lenni olyanok, mintha mondjuk egy korai PSP-s címet látnánk éppen. Szavakkal nem lehet leírni milyen undorítóan fos ez a játék.

Az irányítás legalább jó lett, pontosabba mondva nem jó, csak annyira könnyű, hogy még egy komolyabban retardált, agyilag súlyosan károsodott, Down-kóros kiskölök is vígan irányítja, persze csukott szemmel. Tele van rakva igencsak nehéz, és random QTE eseményekkel, ilyenkor feszült figyelemmel kell várnunk, hogy vajon melyik gomb lesz az a négy közül amit vadul nyomogatva (kb. háromszor egymás után) legyőzzük rettegett ellenfelünket és végignézhetjük a folyton ismétlődő animációt, amiben vagy csak simán lerúgjuk a motorról emberünket, vagy előtte még gyorsan átnyúlva a nyakát is kitörjük, tuti ami tuti alapon. Szerencsére nem csak motorozás, QTE és epikus bunyókat élhetünk meg, hanem időnként Gears of Wart agyonalázó, fedezékbebújós lövöldékben is részt vehetünk. A gond ezzel csak az, hogy gyakorlatilag jobban járunk ha előrerohanva, jól nyakon vágjuk ellenfeleinket valami vasrúddal vagy éppen kezeink közé kerülő szerszámmal, mert ha szerencsénk van ilyenkor megélhetjük a kedvencemet; az őrületesen látványos (mindig ugyanaz) Rage támadást, amiről lemaradni több mint bűncselekmény.

Gondolom sejtitek milyen sokat tudnék még írni erről a csodálatos izéről, de inkább nem teszem, inkább csak adok egy jó tanácsot; SOHA … semmilyen körülmények között … történjen bármi, legyen bármilyen csábító … nem essetek abba a hibába, hogy kipróbáljátok. Ne tegyétek, kérlek titeket NE … a legszörnyűbb sajnos az, hogy elvileg jön a folytatás. NEEEEEEHEHEHEHEEEEEEEEEEEEEEE !!!

0.5/10