A 100 legjobb játék - 1

**1 - Xenogears

Megjelenés éve: 1998

Platformok: PlayStation, PSN**

Volt már olyan, hogy egy játéktól görcsbe rándult a gyomrotok, a hátatokon végig futott a hideg, és szinte megszólalni sem tudtatok a rátok törő érzésektől? A Xenogears kapcsán pontosan így érzem magam. Zavarom azért is teljes, mert szavakba kéne öntenem, hogy mit gondolok a JRPG történelem talán legszebb ragyogású ékkövéről. Hosszas gondolkozás után rá kellett jönnöm, hogy a feladat páratlanul nehéz. A Xenogears-t átélni, megtapasztalni kell. Játszani vele, és nem beszélni róla.

A felületes szemlélő számára a Xenogears látszólag olyan, mint bármelyik másik JRPG. Egy eredeti világ, jó fejlesztési mechanikával, sok titokkal, kiváló harci rendszerrel (a pusztakezes összecsapások minden percét élveztem), ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ezek az elemek bár toppon vannak, de még nem tesznek legendássá egy játékot. Xenogears azonban legendás játék. Ezt pedig kizárólag egy dolognak köszönheti: a történetének. Szinte egyedülálló a JRPG-k között, hogy egy játékban ennyire komplex, szerteágazó, izgalmas, sokszor elvont és eredeti sztorit ismerjünk meg. És itt szorul el a torkom. Túl sok minden jut egyszerre eszembe. A mai napig szemem előtt vannak bizonyos jelenetek és párbeszédek, amik után percekig megszólalni sem tudtam az izgatottságtól, a dühtől vagy a félelemtől. Beszéljenek helyettem ezek. Például, amikor először jelent meg Id, a vörös gearjében! Az állam leesett, ahogyan darabokra tépte Ramsus gearjét, majd felaprította Bartot. Aztán amikor végzett, a fején landoló Yggdrassilt fél kézzel felemelte, és Bartra hajította. Ezt a néhány percnyi képsort soha nem fogom elfelejteni. Valahányszor Id-vel találkoztam csontig hatoló rettegést éreztem, féltettem kedvenc hőseimet, mert tudtam, hogy a fickó bármire képes, és csak a jóindulatán múlik, hogy nem tépi őket cafatokra. Aztán megtudtam ki is Id, és a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nem ez volt az egyetlen fordulat, ami után, ha nem féltem volna, hogy bolondnak néznek, legszívesebben odarohantam volna ismerőseimhez és barátaimhoz, meg úgy általában mindenkihez, majd elmeséltem volna mi történt kedvenc játékomban.

Id és Ramsus. Róluk eszembe jutnak az emlékezetes főszereplők. Krelian, Cain, a Gazel Ministry, Citan, Miang, Deus, Fei és Elly. Elképesztően erős karaktergárdája van a játéknak! Ramsust kifejezetten megkedveltem, őt tartom a JRPG történelem legtragikusabb hősének. Hihetetlen magasról indult, óriásit bukott, amikor kiderült milyen erőknek volt játékszere. Láttam benne valami igazán emberit, ami miatt gyűlölni nem tudtam, maximum szánni. Aztán ott van Grahf. Tőle még talán Id-nál is jobban tartottam. Ha Id az isteni erő, akkor Grahf az anarchia és az apokalipszis szimbóluma. Minden alkalommal összerezzentem, amikor megjelent, és megszólalt az a hátborzongató zene (Emperor of Darkness). Az ereje, a szilárd jelleme, a tudása, a stílusa végig tiszteletet parancsolt. Oldalakat lehetne írni a szereplők hátteréről, motivációikról. De nem csak a pozitív és negatív főhősök, hanem a mellettük kicsit háttérbe szorult többiek is kidolgozott történetet kaptak, gondoljunk csak Rico-ra, Emeraldára vagy Billy-re. A mai papírmasé JRPG karakterek mellett elképzelhetetlen háttérmunkával dolgozták ki a legapróbb részletekig múltjukat, motivációikat, érzéseiket a Square emberei.

Két nevet kell megemlítenem. Tetsuya Takashi és Masato Kato, akik a sztori megírásában és a rendezésben vállaltak főszerepet. Ehhez a két névhez pedig olyan címek történeteinek megalkotása kapcsolódik mint a Chrono Trigger és Cross, de a Final Fantasy VII elkészítésében is oroszlánrészt vállaltak. Munkájuk nélkül a Xenogears nem lett volna ugyanaz. Nem egy történetet írtak, hanem létrehoztak egy saját történelemmel, mitológiával, tudománnyal és szabályrendszerrel működő önálló világot! Ott van mindjárt az intró! Misztikumával, érzelemi töltésével és rejtelmességével lenyűgözi az embert. Elsőre persze nem sokat értettem belőle, jelentést később kap, mégis, amikor az Eldridge kapitánya kétségbeesésében felrobbantja a hajóját, miközben a kijelzőn egy mondat jelenik meg („You shall be as gods.”), éreztem, hogy valami igazán nagyszabású dolog vette kezdetét, amelynek megértésére érdemes hosszú órákat, heteket és hónapokat szánni. Az idézet angol mondat forrása a Biblia, akkor hangzott el, amikor a kígyó megkísérti az embert a Paradicsomban. Magyar fordítása és a teljes szövege így hangzik: „Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. [Mózes I, 3,5]” Ezzel elérkeztünk ahhoz a momentumhoz, ami páratlanná, mi több egzotikussá teszi a játékot.

A Xenogears története ugyanis bátran és okosan merít a zsidó, a keresztény és a buddhista mitológiából, szimbólumrendszerből. Emellett ügyesen alkalmazza a filozófia különböző elméleteit, elsősorban Nietzsche munkásságát, a pszichológia területéről Freud és Jung elméleteit. Sci-fi rajongók pedig sok-sok motívumot felismerhetnek a ma már klasszikusnak számító Arthur C. Clarke írásaiból, elsősorban az Űrodisszeia és A gyermekkor vége c. regényeiből. A merészebb kulturális utalások történetbe illesztése soha nem válik tolakodóvá, nevetségessé, önmaga paródiájává, vagy intellektualizáló zagyvasággá. A történet természetes könnyedséggel adagolja mindezt, és ismertet meg egy önmagán túlmutató jelentéstartalommal. A dramaturgia tökéletes. A sztori lassan bontakozik ki. Legfontosabb erényének azt tartom, hogy többrétegű, ezért több szinten is élvezhető. Két párhuzammal tudnék élni. Az irodalomból Umberto Eco zseniális regénye A rózsa neve jut eszembe. Olvashatjuk egyszerű detektívregényként, ahol a középkori filozófia és politikai csak színesíti a történetet. De el is mélyedhetünk, és hamar rájövünk, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű középkori díszletek közötti nyomozósdiról. Vagy, hogy egy közelebbi, anime-s példát hozzak, a Neon Genesis Evangelion hasonló. Simán végig nézhetjük akció filmként is, mert tökéletesen érthető így is, a filozófiai, pszichológiai, vallási hátteret meg betudhatjuk egzotikus fűszereknek, amelyek ízletesebbé teszik.

De ha a színpad és a szimbólumok rendszere mögé nézünk, akkor, mint egy igazán jó sci-fi-ben, erős mondanivalót fedezhetünk fel az emberről, a társadalomról és a világról. A Xenogears pontosan ilyen több rétegében is élvezhető alkotás. Ha valaki csak a főhős Fei kalandjaiban akar elmélyülni, megteheti. Az amnéziás fiatal srác felfedezi a világot, miközben elképesztő kalandokba keveredik, és sötét titkokat tud meg a múltjáról. Egy lebilincselően fordulatos és lendületes sztorit fogunk megismerni. Igazi drámát! De ha kicsit jobban kinyitjuk a szemünket, akkor feltárul előttünk a hatalom és a politika működése. Óriási birodalmak csapnak össze, amelyek mozgásába lendülésekor a világ szerkezete recsegni ropogni kezd. Aztán ott van a legérdekesebb szint, a metafizikai, kicsit vallási árnyalatú mondanivaló. A játék végére olyan mély és megrendítő filozófiai kérdéseket vet fel a Xenogears, hogy szembeszállhat-e az emberiség a Teremtőjével? Érdemes-e felvenni a küzdelmet istennel, ha az gonosz? A Xenogears világa, ha egyszer beszippant, akkor nem ereszt többé. Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ez már nem is egyszerű videojáték, több annál. Talán a mitológia szó fejezi ki a legjobban a műfaját. A történet hátterének megértéséhez Japánban még egy külön könyv is készült Perfect Works címmel, amit a net sötét bugyraiból ma is elő lehet halászni, angol fordításban is. A könyvben egészen aprólékos részleteket olvashatunk a Xenogears világáról, történelméről, technológiájáról, geológiájáról, evolúciójáról stb. A szöveget tanulmányozva hihetetlenül sajnálom, hogy nem készült el a játék további tervezett öt epizódja. Akármelyik szinten is kísérjük figyelemmel a sztorit, az élmény elmondhatatlan. A történet mélysége, kidolgozottsága a Xenogears-t a kortársai között is egyedülállóvá tette, mára pedig egyenesen páratlanná. Még az olyan dolgokat is megbocsátjuk neki, hogy a második CD-re a pletykák szerint elfogyott a pénzügyi fedezet a fejlesztésre. Ha igaz, akkor ennek következtében tért le a játék az első lemezen követett klasszikus játékmenetről, a történetmesélős, szöveges, lineáris narrációra.

A zene a hab, a Xenogears képzeletbeli tortáján. Yasunori Mitsuda (Chrono Trigger/ Cross, Shadow Hearts, Xenoblade) talán legtökéletesebb munkája. Az érzelmi háttér megteremtésében és kibontásában Mitsudának elévülhetetlen érdemei voltak. Mert a Xenogears minden filozófiai és metafizikai mondanivalója mellett egy érzelmes játék. Tele gyűlölettel és szeretettel. Mitsuda pedig pontosan tudta, hogyan kell ezek alá az érzelmek alá stílusos és egyedi hangulatot árasztó, egyszerre elringató, máskor felzaklató dallamokat írni. Sokat gondolkodtam, hogy mennyire öregedett jól a program. Vajon egy mai játékos, aki anno kimaradt belőle élvezheti-e ugyanakkora lelkesedéssel, mint mi tettük, akik voltak olyan szerencsések, hogy a megjelenéssel együtt próbálhattuk ki 1998 derekán. És bár elfogult vagyok, azt kell mondanom még ma is megállja a helyét. A történet semmit nem vesztett a varázsából, simán elviszi a hátán a programot, és a grafikai megvalósítás miatt sem kell szégyenkeznie. A játék stílusos és szép. A rajzolt 2D-s figurák és kicsit pixeles háttér ellenére is. Nincs mese tehát, ha még nem próbáltad a Xenogears-t, akkor itt az idő, hogy megismerj egy igazi klasszikust, egy tökéletes JRPG-t az aranykorból. Ha pedig szeretted, akkor egész biztos vagyok benne, hogy jó néhány perce azon gondolkozol, hogy félre dobsz minden mai játékot és újra neki ülsz. Én csak biztatni tudlak. Érdemes!

/Veres Miki/

A Xenogears nálunk a világ legjobb PlayStation játéka, legjobb JRPG-je, és a világ legjobb játéka egyben.