(Ez egy kétórai vers, aki gémertémára vágyik ne lépjen beljebb!)
(1)
(Lobban a láng,
Forr a lélek.
Csörren a lánc,
S máris dörren éles,
vágó hangján
A tükörsima végzet.
Ennyi az élet.)
(2)
Éjjeli csitt-csatt csend.
Összekoccannak a molekulák,
És a sárgás József Attila kötet
szélén bután
Sistereg az idő.
Emlékszem még a nappalra. (?)
Kék selyemsálban olvad a nő,
Nyár van s halott meleg.
Pereg a kép, éget a hő,
S hullám-mintán remeg
sok foszló szikra előtt a fiatalság,
Az erő.
Szakad a hang, egyetlen
robaj robban s vele
hullámzik Ő.
Ott, ahol
Forrón ring a hő keblén
A nő, és vele az idő.
…Nyár van nyár. Vagy volt,
és röpke lepke szállva-szállt,
Amíg le nem hullt.
S a kicsiny,
koholt koporsó már várva- várt
rá ott, ahol összeér a jövő
s a múlt.
(3)
Fénycsönd, létsötét,
éjjnappal lágy ölén,
elmúlik, összeér,
minden lét, mind fehér
és fekete.
Gondjaid
serege s a halványszép
pillanat kitörő
öröme.
Ott a végén hol jó,
s rossz…
De úgyis jő.
Összeér a nyár, a nő
A tél, a hő, az elmúlt
fiatalság s az eljövő
idő…
Ott van csak az igazi minden,
a csöndben szerető.