Dragon Age: Origins (PC)

Utoljára akkor hallottam a játékról előzetes híreket, amikor egy lengyelországi játékkonferencián bemutatták, és a csalódott újságíróknak a készítők bevallották, hogy a biztos siker érdekében végül a jól bevált "szexvérerőszak" kombó mellett döntöttek, a Baldur's Gate csoda megismétlését pedig inkább meghagyják másnak. Ennek megfelelően jó időre el is feledkeztem róla, és csak nemrég szántam rá magam, hogy mégis nekiugrok, hiszen nem egy barátom ódákat zengett róla. Érdemes volt hallgatni rájuk.

Eredetileg mindig is gettótünde akartam lenni

A szerepjátékok egyik legmeghatározóbb mozzanata értelemszerűen a saját karakter létrehozása, akivel aztán el lehet indulni megváltani a világot. A Dragon Ageben a származásunk ad keretet kalandjainknak: a mágusok mindenképp a Circle Towerben kezdenek, törpként lehetsz nemes vagy senkiházi, emberként a nemes Cousland család sarja, tündeként városlakó vagy a nomád Dalish törzs büszke tagja stb. Senki nem tagadhatja meg önmagát, ezért az első hősöm egy fehér hajú tünde harcos gettótöltelék volt, de egy idő után idegesítővé váltak a bezárt ládák, meg hogy olyan kis dugasz vagyok, ezért újrakezdtem a játékot egy tünde tolvajlánykával. Ő jó lett volna, csak kicsit félrefejlesztgettem, így a harmadik próbálkozás lett végül a befutó, egy nemesi származású ember tolv... izé, szerencsevadász nagy barna őzikeszemekkel és kislányos copfokkal, hogy sokáig ne lehessen rá haragudni.

Döntésünktől függően a történet Ferelden királyságának legkülönbözőbb pontjain kezdődhet, ami azonban fix, hogy valamiféle krízis okán hősünknek maga mögött kell hagynia addigi életét, kiugrási lehetőséget pedig a váratlanul felbukkanó Grey Warden, Duncan kínál. A Grey Wardenek olyan harcosok, akik életüket a felszínt párszáz évente elözönlő darkspawn ("éjfattyak") irtására tették fel. A csapást visszaverni egyedül a szörnyetegeket vezető ősi isten megölésével lehetséges, erre azonban csakis Grey Warden képes, így nem kérdéses, mi lesz az új foglalkozásunk. Duncan oldalán megismerjük Ferelden ifjú királyát és legfontosabb embereit, valamint megtudjuk, hogy az éjfattyak ismét mozgolódnak. Az események nem túl szerencsés alakulását követően hősünk és első társa lesznek az utolsó élő Grey Wardenek a királyságban, így az ő nyakukba szakad a haza megmentése. Ezzel kezdetét veszi a kaland, amelynek során tetszőleges sorrendben végigjárjuk Ferelden összes fontosabb helyszínét, hogy egyesítsük a népeket a közelgő invázió előtt, eközben pedig további segítőkre lelünk, erősödünk, gazdagodunk, és ahogy lenni szokott, szép lassan legendává válunk.

A fejlődés és a harcrendszer nem különösebben bonyolult, de nem is agyonbutított, vagyis nagyszerűen sikerült belőni az arany középutat. A fejlődés átlátható és a specializációkkal együtt bőven van lehetőség kísérletezésre, a harcok pedig látványosak és élvezetesek, így a WoW-on edződött játékosok már rutinosan fogják nyomkodni a a gyorsmenüben sorakozó képességaktiváló gombokat, de a D&D szabályrendszeren alapuló klasszikusokon felnőtt generációnak sem kell a kardjába dőlnie. Kezdetben működik az összes csapattag kijelölése és egy ellenfélre rászabadítása, később azonban nem árt a "tyúk a takonyra" módszer mellé pár kifinomultabb stratégiát is kidolgozni. Nagyon tetszett a megfelelő nehézségi szint: normál fokozaton nem fogunk vért izzadni, de akadnak egész büntetős csaták, például a zombi invázió Redcliffeben, Zevran bandája a szemét terep miatt, vagy bármelyik reverant. Az igazi dicsőség persze a négy sárkány legyőzése - legalább akkora hőstett, mint a BG2-ben megölni a fekete sárkányt. Ekkora bestiák levágásakor brutális kivégzőmozdulatok hangsúlyozzák ki nagyszerűségünket, így idővel még azt is sikerült feldolgoznom, hogy kis csapatunk minden csata után úgy néz ki, mintha pofán öntötték volna egy vödör paradicsomlevessel.

Haverok, buli, darkspawn

Az utunk során velünk tartó társakról külön-külön ódákat tudnék zengeni, nagyon jó szövegeket és szinkront kaptak, és se engem, se egymást nem kímélték a dumáikkal, úgyhogy a történet végére valamennyien a szívemhez nőttek. Hozzánk való viszonyuk tetteinktől és a velük folytatott párbeszédektől függ, ezért nem árt megválogatni a szavainkat, márpedig válaszlehetőség mindig lesz minimum három. Némelyikük kegyeit nem könnyű elnyerni, ebben az esetben jönnek jól a lekenyerezésre szolgáló ajándékok, amelyekből sokat találhatunk utunk során. A beszélgetésekből rengeteget megtudhatunk társaink életéről, személyiségéről, nézeteiről, a vágyaikról, illetve Fereldenről is. Mindenki kedvében járni nem mindig lehet, hiszen ha önzetlenül sietünk az elesettek segítségére, hiába leszünk a nemes szívű Alistair példaképe, Morrigan öklendezni fog undorában (így végre egyszer jó karakterként is kiélhettem szadista hajlamaimat). Szerencsére - mivel egyszerre amúgy is max három pajti lehet velünk - lehetőségünk van a fanyalgókat a táborban hagyni a nekik nem tetsző küldetések idejére. A tábor mint pihenőhely és kapcsolataink elmélyítésének helyszíne jó ötlet, bár ha belegondolunk, az összes Bioware RPG-ben volt hasonló, ahogy opcionális szerelmi szál is. Négy társunk hajlandó túlmenni a barátságon, és akár szerelmi háromszögbe is bonyolódhatunk. Szintén a táborban tudjuk elkezdeni a DLC questeket, vagy a Sandal nevű kicsit gyogyesz törpicsektől tárgyaink felturbózását kérni (jelige: ENCHANTMENT!).

Nagyon vágytam már egy minőségi fantasy szerepjátékra, a Dragon Age pedig alaposan meglepett. Már az lenyűgözött, hogy mellékküldetésekkel együtt (és DLC-k nélkül) jó 80 órás kalandban volt részem, de a legjobban az tetszett, hogy ezidő alatt egy igen nagy gonddal kitalált világban barangolhattam. Nyüzsgő főváros piaccal, bordéllyal és gettókkal, havas hegyláncok, sűrű erdők és kincseket rejtő tünde romok, földalatti kazamaták és tóparton fekvő békés falvak, kastélyok, meg amire csak vágytam. Ügyeinket intézhetjük jófiú és rosszfiú módjára, a történet fordulópontjain hozott döntéseink pedig befolyásolják az epilógust, illetve bizonyos karakterek jövőbeli sorsát, de már az eredetválasztósdi miatt érdemes több karakterrel is végigvinni a DA:O-t, mert a különböző fajú és karakterosztályú héroszokra egyes esetekben nagyon másképp reagálnak. A képeken látszik, hogy a grafika igen kellemes, Inon Zur zenéi pedig szépen szólnak, csak épp nem annyira emlékezetesek, mint Jeremy Soule jobban sikerült művei. A történet végig lekötött és a grandiózus vagy éppen drámai jelenetei egészen magukkal ragadtak (az az összecsapás Ostagarnál!), a végjátékhoz közeledve pedig tartogat pár meglepően vad fordulatot is, amik a betervezett happy endemet imádnivalóan keserédessé tették.

Egészen biztos, hogy előveszem még párszor a jövőben, csak azt sajnálom, hogy mindig eszembe fog jutni, mi követte.

UI: Ez egy utólag hiánypótlásként megírt vélemény volt, mivel már hónapokkal ezelőtt kivégeztem a játékot, és azóta a folytatásán is túlvagyok, amiről hamarosan szintén szólni fogok. : )