Van a környezetemben egy két antiember. Olyan is van, aki épp kezd antiemberré válni. Sőt, valamennyire én is antiember vagyok. Mindenkiben ott van az antiember, csak különböző higítási arányban. Kicsit mind antiemberek vagyunk. Eme bejegyzés tisztelgés előttük.
Az emberrel ellentétben az antiember nem szereti az embereket. Míg egyes emberek azt vallják: "Én szeretem az embereket, és érzem, hogy ők is szeretnek engem", addig az antiember az "Én nem szeretem az embereket, és tudom, hogy ők sem szeretnek" álláspontot hirdeti.
Az antiemberek általában más antiemberekkel létesítenek "barátságokat", és az ő társaságukban érzik "jól" magukat. Az antiemberek társaságban olyanok, mint falkába verődött magányos farkasok. Általában akkor sem beszélnek egymáshoz, mert nem szeretnek beszélni. Van egy adott mennyiségű szóadag (ami önmagában is kevés, és az évek előrehaladtával csak még kevesebb lesz), ami ha elfogy, kuss van. Ezért ők inkább gondolkodnak, és nem szájalnak. Gondolatban teszik fel kérdéseiket a másiknak, és ha az bambán néz, akkor felháborodnak, hogy nem kaptak választ a ki sem mondott mondatokra.
Az antiemberekben általában viaskodik az ember és az antiember, és általában az utóbbi győz.
És itt még jönne egy sor blabla, de ehhelyett inkább énekeljük meg az antiembert, mert megérdemli. 'Hogyaszongya:
Az antiember balladája (prózavers)
Ne szeressetek engem, mert én sem tudok szeretni. Csak távolról, s csak kicsit imádjatok, mert közeledtetekre én távolodom. A szeretet nekem csak a felszín lenne, jöttödre megnyílni én bizony nem tudnék, csak jobban zárkóznék, még befelébb élnék.
Mert a szeretet tűz ami megéget, lángoló érzelmek melegétől félek. Testem bíbor forróság soha nem falhatja, tüzek tengerében annak izzó kardja nem követelhet helyet oldalamon, s nincs helye markomban sem. Idegen hatalom, az mi onnan jöve, nem ismerem én őt, menekülök tőle. Tüzek tengerében jégkristály palotám áthatolhatatlan ormain és falán, dértől vastag ajtók s falak hűvösében, ott nyugszik meg lelkem, fagyott gyertyák között, a jég békéjében. És ott árnyékában a halványkék magánynak, majd befelé sírok.
(és most, hogy így kibuzultuk magunkat, menjünk, és kapcsoljuk nyolcasra az ipari Sugárbanhányógépet, mert ennyiszer leírni/olvasni, hogy "szeret(et)", eléggé tré. Bleeööee)