"Ha valaha elbeszélik történetemet, mondják el majd, hogy óriások közt éltem. Az ember úgy kél és dől, akár az őszi búza, de néhány név soha nem merül feledésbe. Mondják el majd, hogy láthattam Hektórt, lovak szelidítőjét. És mondják el, hogy Akhilleusz korában éltem." --- [Egyesek hangokat hallanak a fejükben, én képeket látok; távoli, különös világokból. Néha megpróbálom szavakkal megfesteni őket. És nem tudom, valóságosak e, vagy csak kitalációk. És talán ők sem tudják eldönteni, hogy én valóságos vagyok e.]
Húzzák allatunk az utat. Mi nem mozdulunk, egy helyben állunk. Oldalt fák süvítenek el, valószínűleg össze vannak nőve az úttal, ezért ők is húzódnak. Milyen kicsinek látszanak innen a fák. Ha az ember kinyújtaná a kezét, s elérné őket, apró lombkoronájuk sokasága fűcsomóként cirógantá az ember tenyerét.
Elhúzom a tetőablakot, és széttárt karokkal, mint valami titanik'hős, kiállok a szabad ég alá. Erős szél jön szembe és csap arcba, pedig nem kéne, hisz mi állunk. Valószínűleg rá van ragadva az útra. Arra az útra, amit alattunk húznak, és ezért csapott az arcomba.
De testem kitart. Éles pengeként szeli ketté a ragacsos szelet. És tudom, hogy most már nem fog többé bántani a szél. Megijedt tőlem. Mintha csak egy nagy szélkabát zipzár húzókája lennék, oly könnyedén utasítom kettéválásra a légnemű erőt.
Most már kinyithatom a szemem.
Megváltozott a táj. Az út menti fákat búzamezők váltják fel, aranyló kalászok ezrei, kik mind az ég felé nyújtóznak. Mintha csak egy háborúból megtért hadvezér kezének érintésére vágynának, ahogy az imént elsuhanó, fűcsomóvá zsugorodott lombkoronák vágytak az én tenyerem hűvösére.
Ez már az Óriások földje. Hamarosan megérkezik hozzám.
Majd pár pillanattal később meglátom a felém rohanó, majd megálló acélvárost, mi nagy hatást fog rám gyakorolni.
Az acélkemény város a pusztulásban edződött azzá, ami végül lett. Minden egyes újjáépítéssel erősebbé, kiforrottabbá vált, mert mindig a legújabb tudás szerint regenerálódott, elhagyva előző gyengeségeit. Hiába tették sokszor a földdel egyenlővé, megmaradt lakóinak fejében már ott volt a tudás, kezeikben ott volt a gyakorlat, amivel csak még tökéletesebbé formálták egykori bástyáit. Minden egyes "totális" vész csak egy még fényesebb mag elvetése volt, miből majd a még tökéletesebb város fog kisarjadni.
És mikor a mag kisarjadt, s felnőtté vált, a népek, kik újfennt létrehozták őt, ott álltak körülötte, és mindegyikőjük szeme bogarában ott tükröződött a jelen legtökéletesebb városa. És nem csak tükröződött, hanem ott is volt bennük. Ott volt mindegyikőjükben. Ott volt legbelül maga a csoda.
S miközben a nép a falakat építette, a krónikás őket faragta óriássá az utókor számára.
Mert tudta, hogy óriásokra mindig szükség lesz.
Necroman Mk2 
Malleus 
CHASE 
p34c3 
drag 
liquid 
mcmacko