lost

Itt a vége, nincs tovább. Véget ért a Lost, korunk legmeghatározóbb sorozata, sokak legjobb barátja. Tavaly az ötödik szezont epizódonkénti írással, elemzéssel követtem, az egyetemmel párhuzamosan beütő krónikus időhiány azonban elvette a lehetőségemet attól, hogy ezt a szokásomat konvertáljam a sorozatzáró évadba. S bár az utolsó rész lassan két hete vetítésre került, nem szeretnék szótlanul elbúcsúzni a sorozattól. A Lost, mint jelenség összetett és megosztó véleményeket váltott és vált ki az emberekből. Mint régen Ady esetén, most is mondhatjuk: szeretni vagy utálni. Sokan elutasították a sorozat által állandó jelleggel feltett kérdéseket, a sok misztikumot, nem is beszélve a finálé utáni felháborodásról, ahol a válaszokat habzó szájjal követelő nézők sírták tele a fórumokat.

Nem akarom isteníteni a történetet: egyrészt nem tökéletes, hát persze, hogy nem az, másrészt az évek során megtanultam, hogy az elvakult rajongás is éppolyan káros, mint a vak utálat. Amit ki szeretnék fejteni, hogy nekem mit adott a Lost, ez a hat évet átölelő eseményszál. Minden 2004-ben kezdődött. Akkoriban nem néztem sorozatokat, s fogalmam sem volt róla, micsoda művekről maradok le. Irigykedve figyeltem ismerősi körömet, aminek tagjai heti egy-két alkalommal leültek a monitor elé, s évekig követték a kiválasztott szériát. Akkoriban arra gondoltam, kell egy történet, amit hosszú-hosszú ideig követhetek. Hiszen a film, a videojáték, a könyv viszonylag hamar véget ér, kellett egy tartós sztori. Ekkor robbant be a közéletbe a Lost, melyről nem győztek áradozni az emberek. Kapva-kaptam az alkalmon, s kényelmesen elhelyezkedtem a képernyőm előtt a pilot másfél órájára. Repülőszerencsétlenség egy látszólag lakatlan szigeten? Titokzatos szörny döntögeti a fákat a dzsungelben? A Lost első lépései felkeltették érdeklődésem, s a folytatás mellett döntöttem. A sorozat kettős erővel vágott mellbe. Egyrészt első hosszan tartó utazásomra fizettem be, másrészt a Lost sorozatreformáló jellege olyan hatást gyakorolt rám, hogy nem tudtam elszakadni a túlélők kalandjától.

A sorozatot az évek során két elem határozta meg. Az erőteljes karakterábrázolás, illetve a „Lost jelenségként” emlegetett kérdések láncolata. Most komolyan, néha olyan zárójeleneteket kaptunk, ami után a falat kapartuk a következő rész után. „Lefagyasztom magam”, „Üssetek ki egy hétig”. Ilyen, és ehhez hasonló megnyilvánulásokat láttam a fórumokon. Óh, a fórumok. Semmi más nem volt képes olyan szintű és mélységű eszmefuttatás kiváltására, mint a Lost. Epizódonkénti több száz komment, teóriák ezrei, hajnalig tartó beszélgetések az eseményekről és a lehetséges jövőbeni történésekről. Hiányozni fog, meg kell valljam, hihetetlenül jó volt átolvasni más emberek véleményeit, jóslatait. A karakterek idővel hozzánk fűződtek. Aggódtunk értük. S ha belegondolok, az ominózus zuhanás óta hatalmas változáson estek át. Együtt formálódtak a Szigettel, döntéseket hoztak, hibákat követtek el. Sok helyen megvan ez, de itt hat évig követtem őket. Hat évig. Ki tudja, hány órában.

Számomra hihetetlen összefüggések bontakoztak ki az évadokban. Ez a történetvezetés, a sok-sok kapcsolat, a visszaemlékezések, a jövőbeni kitekintések, az idő- és térbeni kavarás a kedvenc módszeremmé vált. Hogy ért véget a negyedik évad? Locke fekszik egy koporsóban. Hogy? Mi? Aztán szépen eljutottunk a haláláig. Ez csak egy hirtelen példa, számtalan esemény volt, amely esetében vártunk a megoldásra, a megoldásig elvezető útra. Az első szezon végén Jack és John letekint a hatch mélyébe, azt hittük, az lesz a megoldás, holott csak egy volt a számtalan állomás közül. Arról nem is beszélve, hogy a Dharma Kezdeményezés is csak egy fejezet volt a Sziget történelmében. Voltak dolgok, amikre majd öt-hat évet vártunk. Mi a füst? Ki is valójában Richard Alpert? Elsütöttem már pár meglepetést, de ha már itt tartunk, a veteránok nyugodtan ajánlják ismerőseiknek a sorozatot, én is tervezem, hogy egyszerre végignézem, sokkal frissebbek lesznek az emlékek, tisztábban átláthatjuk majd az összefüggéseket. Viszont örülök, hogy hat évig, sokszor hónapokat várva követtem a történéseket. Nehéz lesz ismét elérni nálam azt az izgalmakkal teli várakozást, amikor alig vártam a következő szerdát, csütörtököt.

Nagy felháborodást váltott ki a kérdések témaköre. Sokra nem kaptunk választ. Aláírom, sőt, néhányra én is magyarázatot vártam, és nem kaptam. Nemrég fejeztem be Stephen King és Peter Straub A fekete ház című regényét, ahol a következő bekezdés ragadt meg bennem: „Mindenesetre a méh csak néz rá nagy, fekete szemével, közben rezeg a szárnya, és rájön, hogy vannak kérdések, amelyek nem igényelnek választ. Alomszuszék volt, de most már ébren van, kiugrott az ágyból. Ez a ház hatalmas és mély, aljassággal tömött, titkok rétegeivel burkolt hely, na és? Nála van Ty remek ütője, vele vannak a barátai, öve a d'yamba, és itt a méhkirálynő. Ennyi elég. Felkészült, mehet. Ami még jobb - talán mindennél jobb -, boldog, hogy mehet. Nem azt mondom, hogy minden megválaszolatlan kérdést nézzünk el. A Lost részét képezték a wtf jelenetek, a kérdések, a titkok. A finálé után az interneten számtalan videó jelent meg, ahol a nézők válaszokat követeltek. Mi a fény? Mi is? Nem tudjuk, de hogy magyarázzuk meg azt, amit a készítők is olyan szándékkal szőttek bele a történetbe, hogy emberi ésszel felfoghatatlan dolog. Nem vártam, hogy megtudjuk az emberiség célját, vagy hogy fény derül rá, min alapszik a világ.

A Lost hat év alatt feledhetetlen élményt szerzett nekem, a beszélgetések, a lebilincselő történet, a komplikáló történetszövés, a szívemhez nőtt karakterek sokáig nagy űrt hagytak maguk után. Nem voltam maradéktalanul elégedett a vetítés korszaka alatt, de semmi sem tökéletes. Én köszönöm mindezt, hiszen a Lost amellett, hogy életem legnagyszerűbb sztoriját rakta elém, beinvitált a sorozatok világába, az ő révén egy nagyszerű internetes közösség tagja lettem.

"Amazing Grace, how sweet the sound,

That saved a wretch like me.

I once was lost but now am found,

Was blind, but now I see."