alice

Könnyen meg tudom, mondani, mi is fogott meg Tim Burton munkásságában. Az az elvont, sokszor hátborzongató elemekkel tarkított mesevilág, amely műveire jellemző. Filmjeit nem tudjuk teljességgel komolyan venni, mégsem ültetnék eléjük a gyermekeket. A felnőttek meséi? Nem mondanám. Alkotásait olyan groteszk sajátosság színezi, amely kettős fogadtatásra számíthat: szeretik vagy nem. Az évek során nagy bánatomra az össze nem illő és épp emiatt furcsa egyveleget képező komponensek vesztettek úgymond negatív mivoltukból, Burton jóval emészthetőbbé kívánta őket formálni, persze a szélesebb közönség felé nyitás érdekében. Őt is elkapta volna a sokakat romba döntő gépezet? Ennek következtében pedig újabb filmjei egyre-másra kudarcra lesznek ítélve az egykori kedvelő szemében. Pedig az Alice in Wonderland és Burton duója éppen a régi idők szép emlékeit eleveníthette volna fel a mozivásznon. Az eredmény sajnos mást mutat.

A feltörekvőben lévő 3D most sem kerülhetett ki a kötelező kellékek listájából, s őszintén szólva nem is kellett volna kihagyni. Bár világosan látszik, hogy a profit maximalizálása ösztönözte a plusz egy dimenzió beékelését, de a már-már unalmas „előtte-mögötte” kompozíció mellett igencsak hatásos effekteket is sikerült belecsempészni a produkcióba. Hiába kényelmetlen az IMAX szemüveg, hiába érezni a kapzsiságot a levegőben, ez a jövő. Nem lepődnék meg, ha pár év múlva a legutolsó német vígjáték is ebben a szellemben készülne el. Még szoknom kell ezt az újdonságot, ezt az állításomat jól mutatja, hogy az egyik jelenetnél önkéntelenül hajoltam el a hitem szerint felém tartó sündisznó elől. Na, sikerült megtréfálni. Persze a látványt nem illik csak a dimenziók mennyiségében értékelni. Alice elvégre Csodaországba pottyan, így jogosan várhattam, hogy az új világban színek kavalkádja, amorf élőlények sokasága fogad majd. Nem nagyon kellett csalatkoznom. Egy olyan univerzumba kapunk bebocsátást, ahol hatalmas növények takarják el az utat, vízipipázó hernyók osztják az észt, kártyakatonák őrzik a királynőt, akinek meg persze hatalmas feje van. Biztos vagyok benne, hogy nem bírnám huzamosabb ideig épp ésszel, hiszen itt minden a feje tetején áll, s vicces mibenléte ellenére ugyanúgy elgondolkodtató és ijesztő. És épp ezt a kettőséget szeretem benne. A képi világ egyenesen varázslatos. Mindenhol színek, mesébe illő kreálmányok, figyeljétek meg a kalapos házát, csak úgy süt róla a varázslat. Ez egy gyönyörű mesekönyv, a maga visszataszító módján. Nehéz ezt megfogalmazni. Képzeljétek el, hogy egy vicces őrültekkel teli házba zárnak be. Mindenki humoros a maga módján, de a kezdeti érdeklődés és nevetés után az épeszű egyén rájön, hogy itt mindenki más, s őt senki sem fogja megérteni, teljesen más az életvitel, a normák. Ugye ijesztő.

Bár a könyveket nem olvastam, annyival tisztában vagyok, hogy a film nem az olvasmányok feldolgozása, hanem továbbgondolása, aminek következtében a karakterek repertoárja is kibővült. A sztori úgy indul, ahogy indulnia kell: unalmasan. Alice az órás nyulat követve beleesik a mágikus átjáróba, s Csodaországban tér magához. Aki valamennyire is jártas a mesék világában, az ismeri az egyik legalapvetőbb szabályt, miszerint a történet végén a főhős elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig büntetését. Ezen pedig a modern kor sem tud változtatni, az már más tészta, hogy nem is akar. Tehát sejthetjük, mi fogad majd minket záró képsorokban, de ettől függetlenül apró túlzás, hogy az ominózus papírtekercs face-to-face megmutatja nekünk, mi fog történni. Ezzel pedig nem hinném, hogy bármilyen meglepetést lelőttem volna, mert igazából nincs egy se, hiányt szenved belőle a film. Sok sztorit ismerek, amelynek nem a vége a lényeg, hanem az, hogyan jutunk el oda (Memento), de ez a véleményem szerint a zseniálishoz közelebb álló alkalmazás ugyanúgy távol áll a műtől, mint a fondorlat. Nos, szépek a képek, tetszik a világ, eszünkbe jut a gyermekkor, viszont már korántsem izgulunk annyira, mint régen. Persze időközben felnőttünk, és ez szépen folytatódik, azonban tisztában leszünk azzal, mi, mikor, és hogyan fog történni. Ez pedig nagy hibája az Alice-nak. A karakterek széles skálán mozognak. Jobbára jellemtelenek, egyszerűen nem érintenek meg, ott vannak, mert szükségesek a történet szempontjából, de ennyi, kifújt. Johnny Depp ezúttal nem tündökölt, az őrült Kalapos egyszerűen elhalványuló figura volt. Bár az arcmimikát lehengerlőnek találtam, a színész semmi olyasmit nem tett le az asztalra, ami miatt a későbbiekben emlegetném ezt az alakítását. Mia Wasikowska is inkább bájosságával szerettethette magát a nézőközönséggel, bár Alice karaktere már a film elejétől sablonos és fantáziátlannak tetszett. Egyedül Helena Bonham Carter teljesítménye nyerte el a tetszésemet a Vörös Királynő szerepében, róla tényleg elhittem, hogy egy igazi házi sárkány, megnyerő volt a játéka, még ha egyszerű is.

Persze ahogy az lenni szokott, a szende kislány tapasztalatokkal bőségesen gazdagodva tér haza, s a mesebeli birodalomban átélt kalandok alapján vonja le a tanulságot a való életben. Ez kinek jó, kinek nem, a lényeg, hogy a pár perce eltűnt leányzó immár a kezébe veszi a gyeplőt és mindenki áhítattal hallgatja beszédét. Bocsánat, de mostanság kezdem megunni a kliséket. A film tehát pozitív és negatív jelzőket egyaránt megérdemel. Egy meseszép utazásra invitál, ahol szívesen barangolna az ember, éppen csak zavarja, hogy egy olyan szálon húzzák, amiből kiveszik a kaland izgalma.