Megszokhattátok már tőlem, hogy egyszerre sokat írjak egy bármiről, hogy aztán olvasóimat az érdektelenség óceánjának közepén, az öncélúság szigetcsoportjainak valamelyik kétértelmű riffjén veszítsem el. Egyik legjobb barátom sem olvassa más soraimat végig. Megmentve hát ami esztétikai jégtörőnk utasaiból maradt most csupán pár bekezdést szentelek az egy este látott műveknek. ... és nem, nem írom le, hogy ez a szükségszerűség mennyire fáj.
Vasárnap esténket az Uráni lélekvesztő moziban kezdtük az Animáció a Harvardról darabbal. A mozisok olyan érdektelenséggel viseltettek az előadás iránt (ami egyébként telt házas volt), hogy még jegyet is elfelejtettek szedni tőlünk és a vetítés alatt folyamatosan a Blue-Ray lejátszó képarányait váltogatták. A levetített rövidfilmek végtelenül érdekesek voltak, persze érezhető volt, hogy a dramaturgiával és történetiséggel köszönő viszonyban sincsenek a harvardi alkotók. Maradandó képélmény volt egy magyar lány alkotása fekete és fehér bábjátékkal, egy lázbetegség vizuális naplója és egy hatásvadász, ugyanakkor szórakoztató gyurmafilm egy reklám készítéséről és résztvevőiről.
Ezután rohamgaloppban soroltunk át a Toldi pénzlehúzó moziba, ahol a Tövisek Ura, sci-fi túlélődráma vetítésre már összegyűlt tömeg a ház oldalát készült kirúgni. Az utolsó jegyeket sikerült megkaparintani amik így is az első sorba szóltak, de ez igazán nem szegte kedvem. Régen szélesítettem így a látókörömet. A vetítés legnagyobb megdöbbenésemre angol felirattal és japán szinkronnal futott, ami azért az elitizmus csúcsa még ebben a korban és időben is, igaz, ilyesmire figyelmeztetett ragyogó kísérőm is. Az anime egy képregénysorozat adaptációja volt és ez meg is látszott a darabos történetvezetésen, a szétesős szerkezeten. A történetbe minden volt ami a korosztályom bé kategóriás szörnyfilmjére fogékony nézőinek csak tetszhet: halálos kór, hibernálás, diáklányok, várkastélyok, óriási szörnyek de okos csavar is volt, hogy azért ne veszítsük el magunkat végleg.
Egy újabb halálos rohanás után Gödöllőre immáron nagyobb csapatban néztük meg az éjszakába nyúlóan a Pandorum című sci-fi űrhorrort. Ha valaki hiszi még, hogy az Event Horizonon túl is létezik ilyen mű akkor ezzel jó helyen keresgél. Dennis Quaid brillírozik a szerepben és az egész olyan szorongósan beteg és űrpunkosan hihető, hogy az ember a kis költségvetésű filmet gondolatban a Nyolcadik utassal egy polcra tenné. Az emberiség első kolonizációs küldetéseként fellőtt űrhajó fedélzetén elromlik és/vagy megtörténik minden ami megtörténhet és elromolhat, a mélyálomból felébredő legénységnek pedig elég lesz életben maradni a halálcsapdává változott folyosókon.
Ez utóbbi filmek is azt a (számomra) nagyon izgalmas kört érintik, hogy ha az ember mások a legjobb szándékkal hibernálják, elaltatják akkor az ébredés után milyen bizonytalan és sebezhető lesz. Az utóbbi film esetén még vad emlékezetvesztés is bejátszott, de ilyesmi a rajzfilmben is központi szerepet kapott. Abban a reményben, hogy ezt nem egy mátrixra kötve írom remélem, hogy a mi ébredésünk reggelente ennél valamivel másabb és biztosabb...bár sokszor vannak kétségeim ezzel kapcsolatban az elmúlt években. És most Laibach, ami nagyon adja a Pandorum alaptörténetének hangulatát.
Necroman Mk2 
axl 
p34c3 
liquid 
Bountyy 
CHASE 
Comedian