diary#5

Fél éve nem hittem volna, hogy ilyen tetemes mennyiségben publikálok majd énkép bejegyzéseket. Aztán egyik éjszaka szöget ütött a fejembe, hogy milyen is lehet valójában a katonák élete. Valószínűleg nem olyan, mint ahogy azt a legtöbb ember elképzeli. Azóta kiderült, hogy helyesen elmélkedtem és ebből akár érdekes beszámolók is születhetnek. A hatodik és hetedik hét történései következnek.

A hét rögtön megpróbáltatással kezdődött. A kiképzés során először Csobánka felé vettük az utunkat, ahol a későbbiekben majd „gyönyörű” napokat fogunk eltölteni, most csak egy kis ízelítőt kaptunk. A délelőtti foglalkozás három részből állt: lövészállás kialakítása, műszaki akadályok és álcázás. A legérdekesebb az első modul volt, egy megkezdett, fekvő tüzelőállást kellett folytatnunk, mindezt háborús szimuláció között. Hogy ez mit takar? Fekve, a fegyverre állandóan figyelve, egy ötven centiméteres lapáttal kellett a földet kigórnunk, majd megfelelő mellvédet készítenünk belőle. Arra már korábban is figyelmeztettek minket, hogy gépkarabélyunk elsődleges prioritást élvez, éppen ezért néhány kiképző előszeretettel halássza el az ásással elfoglalt baka legfontosabb barátját és viszi párszáz méterrel arrébb, hogy aztán árkon-bokron keresztül kúszva utána küldje. Nem kellemes érzés, többen is tanúsították. A következő két elem már kevésbé volt élvezetes, átismételtük, amit a különböző műszaki akadályokról tanultunk (aknák, sündisznók, stb.), majd egymást kentük össze álcafestékkel. Érdemes tudni, hogy egy nyári készlet zöld és fekete színt tartalmaz. Először az alapszínt visszük fel (a zöldet), nem túl vastagon, ugyanis akkor sosem szárad meg. Majd a fekete festékkel igyekszünk megszűntetni az arc kontúrjait, mint orr, áll, és az éles elütéseket is elsimítjuk. Nem utolsó sorban frissen borotváltaknak ajánlatos messze elkerülni ezt a kelléket, mivel sűrű kiütéseket okoz. Ellenben Turbo rágó íze van. :)

Kedd a harcászatról szólt. Ugyan a fegyver nálunk volt, inkább csak nehezékként használtuk. Miután megérkeztünk az izbégi bázisra, egy félreeső mező felé vettük az irányt. Már akkor gyanakodtunk a kiképző jókedvén. Nem is sejtettük, hogy pár perc múlva fegyverrel és málhazsákkal kell átkelnünk egy hatvan méter hosszú függőhídon. Nincs tériszonyom, de nem örültem, hogy az alkalmatosság lépten-nyomon nyikorgott és kilengett, emellett pedig negyven kilo pluszsúllyal küzdöttem. A kis kalandtúra csak a kezdet volt. Maga a mező, ahol a gyakorlatokat végeztük, tele volt lócitrommal és egyéb kellemetlen, szúrós növényekkel. Nem is lepődtünk meg, amikor száz méterek átkúszására kényszeríttettek minket. Éppen a tapadó „fingomsincsmikezteket” tépkedtük a ruháinkról, amikor közölték, hogy megtanuljuk a különböző harctéri fegyvertartó pozíciókat és a taktikai tárcserét, valamint a szökellést. Utóbbi páros tevékenység, míg az egyik fél fekve fedez, addig a társa három másodpercig előrefut, majd hasra vágja magát és átveszi a fedező szerepkörét. Ezt egyszerre harmincan gyakoroltuk, s mivel nem sikerült egy vonalban maradni, fél óráig tartó dőlt fegyvertartó sétával jutalmaztak minket. Eleinte nem volt gond, tíz perc múlva azonban éles fájdalom hasított a derekamba és el sem múlt a feladat végéig. Talán nem is kell mondanom, hogy többször is az ájulás környékezett, néha még a látásom is elhomályosodott a kíntól. Este fáradtan, de jókedvűen ültünk le szerény vacsoránkhoz.

Másnap már kicsit unva a hajnali fél ötös kelést ugortunk ki az ágyból, hogy aztán egy villámgyors reggeli metódus után harmadszor is a szabad ég alatt kínozzuk magunkat. Ezúttal nem árkot ástunk, de még csak nem is kúsztunk, hanem negyven kilós menetfelszerelésünkkel vágtunk neki az Izbég mellett magasodó hegynek. Az első tíz perc maga volt a pokol. Míg a kiképzők elől mindenféle teher nélkül vígan baktattak, addig mi sípoló tüdővel igyekeztünk utánuk. Bő húsz perc alatt elértük a reggel kitűzött pontot, ahol egy rövid szünet után megkezdtük a gyakorlati foglalkozást, amely két részből állt. Először egy azimutos térképvázlatot kellett készítenünk a megadott tájékozódási pontok alapján. Ez annyiból állt, hogy az egyik őrmester kijelölt hat pontot a terepen (épületek, facsoportok, stb.), majd a korábban tanult módszerekkel meg kellett határoznunk, milyen messze vannak tőlünk, és hogy a tájolón milyen értékeket kell beállítani, hogy eljuthassunk hozzájuk. Mivel korábban sosem csináltunk hasonlót, próbálkozásaink igencsak gyérre sikeredtek, volt is nagy hőzöngés, amikor a fél csoport elégtelent kapott a munkájára. Pedig sokáig szenvedtünk vele. A fekete leves azonban még hátra volt. Három koordinátát diktáltak le nekünk, ezeket kellett kijelölni a térképen és a tájoló segítségével eljutni az egyes állomásokhoz. A dolognak megvolt a maga tétje, a helyes tájolással ugyanis visszajuthattunk a bázisra. Az első pont még gondot okozott, tettünk egy nagy kerülőt, de végül 10 km kínkeserves menet után megérkeztünk a szállásunkra. A hét utolsó két napja kellemes tantermi foglalkozással telt.

A hétvégi családi beszélgetések és gép előtti kockulás után ismét erőt vettem magamon, hiszen ha ezt az öt napot is lehúzom, teljesítem a kiképzés felét. Mondanom sem kell, mekkora lelkességgel töltött el a tudat. A hétfői nap azonban rosszul indult. Éppen egy kis sajtra fájt a fogam, így a közös hűtő felé vettem az irányt, azonban felháborodva konstatáltam, hogy a fél kilós trappistámnak hűlt helye. Úgy tűnik, egy jókora „egér” ólálkodik a szinten, mivel több szakasztársam is hasonlóan járt. Az ügyet jelentettük több kiképzőnek is, de a rájuk jellemző mentalitással („Látja a sajnálatkönnyeimet?”) eltereltek minket. Némiképp vigasztalt, hogy a héten ki sem mozdulunk a laktanyából, azonban az órák is unalmasan teltek, csupán néhány kivételről tudok említést tenni. Egészségügyi órán megtanultuk a stabil oldalfekvést, a Rautek fogást, és néhány kötözést, vegyivédelmen pedig egyik társam tetőtől talpig felöltötte a honvédségben rendszeresített vegyivédelmi ruhát. Délután szobatársaim egy kis labdázással eresztették ki a gőzt, szerencsétlenségükre a szakaszparancsnok éppen úgy gondolta, milyen mókás lehet hirtelen megjelenni a szoba ajtajában. A mutatvány különböző érzelmeket váltott ki: egyik haverom váltig állította, hogy olyan szúrást érzett a gyomrában, mintha egy kést vágtak volna bele, ellenben a főtörzsőrmester széles vigyorral kivezényelte a három játékos kedvű bakát a folyosóra fekvőtámaszt nyomni. Hogy ne szenvedjenek egyedül, csatlakoztunk hozzájuk, viszont bajtársiasságunkért fizetnünk kellett: a kiképzőnk két medicinlabdát hozott fel a szertárból, amit állva, majd guggolva dobáltunk egymásnak. Hogy növeljük a téteket, akinél a visszaszámlálás letelte után volt a labda, fekvőt nyomott vagy guggolást végzett a labdával. Nem tudom, meddig végeztük a gyakorlatot, de a nap hátralevő részében érdekesen sétáltam. A hét szokványosan telt. Időközben megkezdtem a vizsgára való felkészülést, és végig azon gondolkoztam, mennyire utálom a teszteket. Hiszen a válaszok között mindig ott van a megfelelő, de olyan is, ahol csak egy adat tér el és ez összezavar, egyetlen pillantás alatt szétrombolja magabiztosságomat. Mindenesetre derekasan nyálaztam a füzetemet és könyvemet. Ugyan végig a bázison voltunk, a terep helyett egy új ellenség jelentkezett: a hideg. Mindig is fázós típus voltam, erre pedig rátett egy lapáttal, hogy a hőmérséklet egyik napról a másikra zuhant le, méghozzá drasztikusan. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy az eső is gyakori vendég volt, de legalább használhattuk az impregnáló sprayt, legyünk optimisták. A szekrényből előkerült a molinó, a mikádó, az esővédő és a teafilterek is gyorsabban fogytak a szokásosnál. A didergést csütörtök környékén szoktam meg, ezt segítette, hogy a kiképzőknek sem volt kedvük reggelente tesit tartaniuk, ami az embertelen szelet nézve logikus lépés volt. Szerdán ciklusvégi fizikai felmérésen vettünk részt. Meglátszott, hogy az elmúlt négy hétben nem volt normális tesióra, rontottam előző teljesítményemen kb. 10 pontot, viszont még sosem futottam ilyen jó időt. Félek, hogy legközelebb a szemerkélő eső és a hideg már nem lesz ekkora motiváció. Szobatársam ezúttal fényképezőgépét is magával hozta, így nem lehetett elkerülni a megörökítéseket. A héten megkapott gázálarcok tökéletes csoportképet alkottak, s az esti marhulások is elraktározásra kerültek a memóriakártyán. Pénteken, egy órával az indulás előtt azonban a masina derék kiképzőnk kezében landolt, másképp nem is történhetett volna. Nem katonához illő magatartás okán gázkészültséget rendelt el, mi pedig a gázálarcban ugráltunk a folyosón. Még sosem éreztem annyira frissnek a levegőt, mikor az a borzadály lekerült a fejemről. Ezt a kis közjátékot előzte meg az alaki és elméleti vizsga. Előbbire csak közepest kaptam, bár hozzátenném, hogy épp én kerültem sorra, amikor a vizsgát tartó őrmestert leszidták, hogy nagyon lassan haladunk. Amilyen fejet vágott, biztos voltam benne, hogy én itt szívni fogok. Úgy is lett. A teszt ugyanúgy sikerült, mint legutóbb. Meg is rökönyödtem egy picit, hiszen tanultam, fejből vágtam a fogalmakat. Más emberek pedig, akik előző este belenéztek a könyvbe, 90 pont felett írtak. Elég sokáig gondolkoztam azon, mit ronthattam el, végül arra jutottam, hogy ezekre a tesztekre fölösleges fogalmakat, rendeltetéseket, egyéb körmönfontan fogalmazott dolgokat megtanulnom, nem erre van szükség. Inkább pihenek, és utolsó két napon elolvasom az anyagot, ez a módszer kell ide, én meg a gimnáziumi metódus hatása alatt állok. Igazából édes mindegy az eredmény, az a lényeg, hogy megvan a vizsga, az igazi szellemi kihívásokra az egyetemen kerül sor. Hála az égnek, megvan a fele. Még csak a fele?! Hangulattól függ, melyiket választom. De most a lényeg, hogy csütörtökön irány haza, még sosem örültem ennyire 23-ának.