Katonanapló #4

A kétszer öt napos szakaszból az előbbi volt az addigi szokásosnak mondható élménygyűjtögetés. A szokásos órákon túl belevágtunk a fegyveres alakiba, ahol az addig szent ereklyeként tisztelt AK 63D inkább már egy fölösleges fém-fa szerkezetnek tűnt, amelyet senkisek sem akaródzott guggolva a feje fölött tartani, vagy szíját saját nyakunk épségét nem féltve jobbra-balra rángatni. Mindenesetre kétszer ötven perc alatt megtanultuk, hogyan kell a gépkarabélyt szíjra venni, hátsó és mellső helyzetbe tenni. Igaz, azóta ezzel nem nagyon foglalkoztunk, így a későbbiek folyamán ugyanúgy rángattuk le magunkról a csúzlit, mint a tanulási procedúra előtt. Az első nagy megbotránkozást a szerda délutáni irányított tömegsport jelentette, ahol egyenruhánkban szenvedtük végig az első keserű 45 percet. Sosem gondoltam volna, hogy az a nyamvadt bakancs ennyire nehéz lehet, s ennyire akadályozhatja a bokát a szabad mozgásban. A kínzás oka nagyon egyszerű volt: két okostojás elég csúnyán viccelődött az amúgy nagyon jó fej őrmesterrel, aki ezt zokon vette. Mi, többiek ép ésszel fel sem fogtuk, hogy lehet valaki ennyire sötét. Akkor azonban ég úgy gondoltuk, mindenki megtanulta a leckét. Hát nem. Szinte minden napra jutott egy hatökör. Elmúlt öt hét, és sokan még mindig képesek az étkezési jegyüket vagy a sapkájukat a körletben hagyni. Amíg ezeket a hiányosságokat pótolják, addig a többiek felnyújtott kézzel guggolnak a folyosón. Két perc után már nem olyan vicces a dolog. Itt jegyezném meg, hogy nagy volt a feszültség a hallgatók között. Az egész napos járkálás, a kiképzők kemény hozzáállása - nincs idő zuhanyozni, folyamatos megrovások, pumpálás - és a fáradtság meghozta a hatását. A nap végén már többen gőzölögnek a felgyülemlett feszültség miatt, nem ritkák az egymás fejéhez vágott sértegetések, néha még egy-egy taszításra is sor kerül. Szerencsére mindenki idejében észbe kap. Pénteken eljött a záróvizsga napja, mely alaki és gyakorlati részből állt. Előbbivel nem volt nagy gond, bár megkaptuk a legszigorúbb és legfélelmetesebb kiképzőt vizsgáztatónak. Kb. 2 méterével és 130 kilogrammjával túlságosan is tiszteletreméltó látványt nyújt, érthető, hogy egy kis hiba mindenkinél becsúszott. A vizsga tárgyai a különböző fordulások és kilépések voltak. Mivel mindenkinek utánoznia kellett az aktuális vizsgaalany mozdulatait és megközelítőleg tízen voltunk a rajban, a végén már nagyon untam, de a közelgő hazatérés gondolata erőt öntött belém, sikerült is abszolválnom a gyakorlatot. Az elmélethez már magabiztosabban ültem hozzá, hiszen egész héten szorgalmasan tömtem a fejem a válogatott okosságokkal. Azonban kiderült, hogy a kiképzők között megosztott oktatás nem volt a tanítási módszerek mintapéldája, ugyanis a kérdések durván tíz százalékának háttéranyagával nem foglalkoztunk. Ezek főleg illemszabályok voltak, illetve különböző rendszabálybeli reakciók. Nagy örömömre azonban a teszt nagy része olyan kellemes témákról szólt, mint az álcázás, a műszaki akadályok és különböző fegyverek, amik egyébként is érdekelnek. Hétfőn viszonylag elégedetten konstatáltam, hogy az elérhető 100 pontból 82-őt szereztem, bár maximalista révén nyugtalanított, hogy nem írtam kiválót. Na majd legközelebb. A vizsga kiegészült egy ciklusvégi fizikai felméréssel, szigorúan tájékoztató jelleggel. Szinte el sem mertem hinni, mennyit fejlődtem. Plusz 20 fekvőtámasz, plusz 16 felülés, 2 perccel jobb idő a 3200 méteres síkfutáson. A szobatársakkal is kezdek jobban megbarátkozni, nincs este röhögés nélkül, és a piros gumilabda igazi sztár lett a körletünkben. A napok is gyorsan telnek, bár a reggeli keléskor még mindig ugyanolyan zombi vagyok, mint eddig.

A mostani hét azonban gyökeres változásokat hozott. Eljött a terepgyakorlatok ideje, az igazi megmérettetés, az a folyamat, amire mindenki kíváncsi volt és már nagyon várta. Hétfőn még a bázison ténykedtünk, egyik ponttól a másikig masíroztunk, ahol megtanultuk, hogyan kell felvenni a különböző tüzelési pozíciókat, hogyan kell eldobni egy gránátot, hogyan szedhetjük szét minél gyorsabban a fegyverünket és még sorolhatnám. Nagyon örültem, hogy beruháztam egy osztrák málhazsákba, hiszen nagyságrendekkel kényelmesebb, mint magyar társa, és speciálisabb kialakítása miatt jobban össze tudok készülni a gyakorlatokra. Egyetlen hibája, hogy használt táska révén a fémcsatjai egy kicsit kikoptak, így figyelnem kell, nehogy kioldódjon, mikor felveszem. Egy harapófogó majd megoldja minden problémám. A következő három nap részben nagyszerű volt, ugyanakkor megvoltak a hátulütői. 4.30-kor kelés, készülődés, fegyverfelvétel, majd bezsúfolódtunk egy csuklós buszba és megindultunk az izbégi lőtér felé, ami sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam. A táj gyönyörű, mindenhol erdőkkel borított hegyeket látni, a levegő friss, csak hát reggel már elég hideg van, a kesztyű pedig szigorúan téli öltözetnek számít. Az egyik domboldalban egy 800x800 méteres bokros, füves sáv, ez a lőtér. A végén, középen a nyolc méter magas fő irányjelző tábla, haragvörös színével kitűnik a környezetből. Gyorsan megtanultuk, hogy fegyverünk csöve csakis az Ő irányába nézhet. A tüzelési szektorban itt-ott mellalakok és fektethető céltáblák várják az eszméletlen gyorsasággal repülő lőszereket. A lőtér előtt egy kétemeletes torony emelkedik, amelynek tetejéből a figyelő árgus szemekkel vizslatja a környéket, így megelőzhetők a balesetek, a technikai személyzet pedig a lövészethez kapcsolódó hangocskákat játssza le. Ez három részből áll: felkészülés a tüzelésre, engedély a tüzelésre és tüzelés befejezése. Jópofa dallamok, de egy idő után már elég idegesítők. Az első napon még a bázison eltöltött órákhoz hasonlóan állomásról állomásra jártunk, gyakoroltunk, de immár három vaklőszert kilőhettünk az AK-ból. Végre ezt is elmondhatom magamról. Délben chilis babot ebédeltünk, sokan húzták a szájukat, nekem éppenséggel ízlett, nem vetem meg a csípős ételeket és nem is volt olyan rossz, mint egy konzervtől vártam. Másnap a belövésen volt a sor. Húsz lőszert kaptunk, ezeket kilőve állapítottuk meg a fegyvermester segítségével, merre szór a fegyver, min kell állítani. Szerencsére az én kicsikémmel nem volt gond, először a 100 pontból 60-at, majd 85-öt lőttem. Elégedetten vonultam át a pisztolyhoz, ahol azonban minden magabiztosságom szertefoszlott, ugyanis egyszer sem találtam célba, pedig a mellalak csupán 20 méterre volt tőlem. Később néhány tiszthelyettes elmagyarázta, hogy ezeknek a fegyvereknek már rég a raktár mélyén lenne a helyük, nagyon öregek, csak kevéssel lehet jól célozni. A vizsgán a szerencsések kifogják a jó állapotban lévő darabokat, mások pedig, hát így jártak. Még aznap letudtunk néhány vizsgamodult, mint tájolás, fegyver szét- és összeszerelése, tárazás, gránátdobás (gumigránáttal), különböző lövési pozíciók. Mindenhol sikerült megfelelően teljesítenem. Az ebéd babkonzerv volt. És ez volt a hét legborzasztóbb pillanata. Már nem érdekelt, hogy délután málhazsákkal fogunk szaladgálni tömegsporton, fittyet hánytam a másnapi alap lőgyakorlatra, lebénultan bámultam azt az undormányt, ami abból a büdös fémbödönből nézett vissza rám. Mintha takonyban kevertek volna össze nyers húst és néhány babszemet. A színe, az állaga, a szaga, mindene undorító volt és egy feneketlen kuka után ordítozott. Egyszer kóstoltam bele, utána pedig nosztalgiával gondoltam a Góliát szalámira, amitől már herótom van, annyiszor kapjuk reggelire és vacsorára. A kezdeti sokk szép lassan elmúlt és izgatottan vártam a lövészeti vizsgát. Az első ciklusban kezdtem, s akkor döbbentem rá, hogy mennyire fázik a kezem. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy az előző napi teljesítményem mintha elillant volna, és csak 15 pontot szereztem a 30-ból, amivel éppen, hogy átcsúsztam. Szomorúságom csak a pisztolynál csökkent, ahol egy egészséges példányt fogtam ki, de az első lövést még így is elbénáztam. Mivel először hátra kell húzni a kakast, az első elsütésnél nagyobb erőt kell gyakorolni az elsütő billentyűre, erről azonban izgalmamban megfeledkeztem, s a pisztoly nem akart elsülni. Mikor pedig közelebb hajoltam, hogy fényt derítsek a probléma forrására, hirtelen elsült, a lövedék pedig messzire elkerülte a célpontot. Szitkozódtam egy sort magamban, de nem kellett volna, hiszen így is sikerült 18 pontot lőnöm a maradék két lőszerrel, sőt még a 40 méterre lévő bukó célt is lefektettem. Az ebéd káposztakonzerv volt. Nem nézett ki olyan rosszul, mint a bab, de rettentően keserű volt. Áldottam magam, amiért előző este a helyi Lidl-ben bedobtam a kosárba pár májkrémet, így jóízűen fogyasztottam el őket, míg a többiek fanyalogva nézték, ahogy a káposztaszálak visszakígyóznak a helyükre.

Pénteken minden visszaugrott a normális kerékvágásba: reggeli torna, két tanóra, na ezekről ejtenék is pár szót. Az első rádió alapismeretek volt. Én már akkor lefagytam, amikor megláttam a rádiókészülékeket. Szerintem a világháborúban használhattak ilyet, na de nem a másodikban. 15 kilogrammos „fémcucc”, amibe még ellensúlyt is pakoltak. Az antennája lekonyul, semmit sem lehet vele fogni, mégis ez van rendszeresítve, és ez van benne a tantervben. Azért a kiképző megsúgta, hogy leginkább mobilt használnak kommunikációra. A nem háborús műveletek már kellemesebb volt, ahol az órát tartó főtörzsőrmester mesélt egyiptomi missziójáról, ahol ellenőrzőáteresztő pontnál is dolgozott. Meglepődtem, hogy egy egyszerű checkpoint mennyire változatos lehet, kezdve a menza bejáratától egészen az Afganisztánban található gépfegyverekkel agyontelepített állomásokig. Még a főtörzs ENSZ-es sapkáját és egyéb igazolványait is megnézhettük. Bár eddig ez volt a legizgalmasabb hét, mégis örültem, amikor civilben kiléptem a bázis kapuján. Még mindig nagy örömmel jövök haza, élvezem az itthon töltött perceket, s vasárnap egy picit szomorkásan kelek, hiába szoktam már meg a katonai életet. E héten a laptop itthon maradt, de most ismét bevetem, szobatársam ugyanis mobilnettel büszkélkedhet, így talán hétköznapokon is felnézhetek majd ide, a Gamer-re, ha időm engedi. Ellenkező esetben legkésőbb jövő pénteken találkozunk. Köszöntem.