Veszélyes Jövő

Ez a két részes, kétoldalas DVD-n árusított, összesen valamivel több, mint 3 órás film ott kezdődik, ahol a legtöbb abbamarad: Atomháború. Megnyomják a piros gombot, és az ígérgető politikusok képei után csak a csend marad. A Földet radioaktív felhő lepi el, az északi féltekén nukleáris tél honol. Egy amerikai tengeralattjáró azonban megússza a szennyeződést, és Dél felé tart, nem hiába: a felhő egyelőre csak Északon pusztít, Ausztrália megmenekült. A tengeralattjáró Melbourne-ben köt ki, ahol jó hírek fogadják: Elképzelhető, hogy bizonyos okoknál fogva az Északi Sarkkör közelében már lehetséges életben maradni, így a megmaradt népesség egy része a folyamatosan egyre délebbre húzódó nukleáris felhő elől menekülve túlélhetne. Az idő szorít, és ki kell deríteni, tényleg lehetséges-e ott élet.

A Veszélyes Jövő nem akciófilm, és nem fantasztikus film. Ami igazán tetszik benne, hogy végig abszolút hiteles marad. Egy olyan világot mutat be Melbourne anarchikus, reményvesztett városán és lakóin keresztül, amit valóban el lehet képzelni egy atomháború után. Ez nem a Mad Max, nem vörös sivatagban élnek az emberek. Ausztrália még érintetlen, de az embereken látszik a tanácstalanság. Ebben a helyzetben csillan fel a reménysugár, és hőseink (akik egyáltalán nem hősök) így indulnak el, hogy kiderüljön, van-e remény az emberiség számára.

A film hosszának köszönhetően van idő megismerni a karaktereket. A marcona tengeralattjáró parancsnokot, aki elveszítette az egész családját; a végtelenül cinikus, a halállal már-már megbarátkozó tudóst, aki őrültnek tűnik, de nem az; az ausztrál tengerészet tisztjét, aki boldog feleségével és a kislányával - és mindehhez a háttér, ami roppant hitelessé teszi a filmet: Benzin nincs, áram is csak alig, a síneken újra gőzmozdony jár, Melbourne high-tech felhőkarcolói között pedig szemetes utcák, lovaskocsik, fosztogatók és reményvesztett emberek, akik jobb híján az utcán tengetik az idejüket. Megszűnt az a világ, amit eddig ismertek, és jóformán alig működik valami. A tengeralattjáró legénységét is megismerhetjük, és kötődünk is hozzájuk, hiszen a film jelentős hányadát "velük töltjük". Egyszóval adva van egy hiteles háttér, és sok érdekes, emberi, nem eltúlzott karakter, akikkel lehet azonosulni. Talán ezért is jó, hogy a Veszélyes Jövő tévéfilm, és nem valami óriásköltségvetésű mozi. Földhözragadtabb, lassabb lefolyású, érthetőbb és értékelhetőbb.

De nem ettől tetszik. Amitől a film igazán megdöbbentő, az a végkifejlet. Az, hogy itt nem happy-end van. Mert valljuk be, egy atomháború után nem is lehetne. Nem, itt hosszasan ecsetelik nekünk, ahogy szertefoszlik a leghalványabb reménysugár is, ahogy a legénység rádöbben, nincs tovább, és ahogy Ausztráliát is lassan ellepi a sugárzás, és mindenki, MINDENKI meghal. Talán épp attól fájdalmas nagyon, hogy olyan lassan, részletesen látjuk az egészet. Az emberek sorban állnak a méregért, hogy inkább magukat öljék meg, ne a szörnyű sugárbetegség végezzen velük; láthatunk sok sugárfertőzött holttestet és beteget, és végül láthatjuk, ahogy a főszereplők is, akiket megkedveltünk, hogyan birkóznak meg a biztos halál tudatával, a tehetetlenség terhével, hogyan búcsúznak el egymástól...

Már sokszor láttam a filmet, de még mindig megrázó. Az utolsó fél-háromnegyed óra zenéje, jelenetei annyira drámaiak, gyomorszorítóan reménytelenek, amit így leírni nem tudok. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, ha tudja, mert még a történet tudatában is kijózanító élmény. És igazán az az elgondolkodtató, hogy ez akár meg is történhet... Ezt a filmet Irán és Észak-Korea vezetőinek is látni kellene. Csak remélni tudom, hogy a jövő a valóságban nem ennyire veszélyes...