Az élet rendje

Sok szerettem vesztettem el. Nagymamát, nagyapát, dédnagymamát, keresztanyát, sőt egy kedves kutyát és egy cicát is, aki olyan volt nekem mintha a testvérem lett volna... eddig leélt 21 évem alatt tehát ez a dolog... nem volt ismeretlen számomra, és mégis... mégis mindig szörnyű átélnem ezt. Persze ez természetes valaki elvesztése mindig kínnal jár ha szerettük....

Ma reggel minden úgy indult mint általában. Reggel 9 óra előtt kimentem a kertbe hogy két blökink Csavargót és Tappancsot megetessem... amikor számomra sokkoló látvány tárult elém. Tappancs, a 12 éves kutya, ki még egész kicsi koromban jött világra azóta szintén elhunyt anyja, picur által, ma csatlakozott édesanyjához. Amint megláttam, hogy a háza előtt fekszik, mozdulatlan, megijedtem, odarohantam mi a baj... de amikor közelebb értem... láttam... itt már nem tehetek semmit. Sírógörccsel küzdve mentem be a házba, és próbáltam magam megnyugtatni, és elfogadni azt a tényt: ma iskola után kemény munka vár rám családommal együtt. Örök nyugalomra kell helyeznünk hőn szeretett kutyánk. Még 12 éves korára is élénk és vidám kutyus volt, senki se hitte hogy 2009 januárján távozik közülünk. És visszagondolva, anyja is januárban hunyt el.

És amikor valakit elveszítünk aki fontos nekünk... a legnagyobb kínt az emlékek jelentik, melyek ilyenkor feltörnek. Az emlékek, melyek egyúttal legnagyobb értékeink, és az egyetlen maradványai annak, aki eltávozott tőlünk.

Nyugodj békében drága kutyusom. Nem feledlek.