World of Goo

Őszinte leszek, a World of Goo legnagyobb hibája az, hogy rossz időben született. Rossz időben, mert most esélytelenül fog elveszni a sok agyonreklámozott, millió dolláros költségvetésű, vagy ahogy mostanában divat hívni, AAA cím között. Pedig ha valami, akkor a WoG megérdemelné, hogy mindenki megismerje, mert aki megismeri az pillanatok alatt a rajongója lesz.

A WoG egy egyszerű játék. Minden pályán adva van egy adag Goo (ragacslabda, mi anno ilyeneket dobáltunk a plafonra, míg be nem jöttek a szülők, aztán elkezdték osztogatni a nyakleveseket, hogy festhetik újra a szobát), illetve általában egy cső, melybe bele kell őket terelni. Ezek a ragacsok egymáshoz, illetve bizonyos dolgokhoz tudnak kapcsolódni, ezt kihasználva kell különböző építményeket összeraknunk, melyek vonalán a maradék goo eljut a célig. Ami az egészet kihívássá teszi az a fizika. Ő lesz a legnagyobb ellenségünk és egyben a legerősebb fegyverünk is, hiszen segítségével, vagy éppen szabályait kicselezve tudunk őrültebbnél őrültebb építményeket felhúzni.

A játék alapja ennyi, később azonban bonyolódik a dolog, különböző goo labdákat kapunk, melyek nem csak színűkben térnek el egymástól, hanem tapadásuk is változó, megint mások lufivá tudnak alakulni, vagy épp meg tudjuk őket gyújtani, hogy kanócként vigyék a tűzet a célba. A World of Goo minden pályája egy kihívás, azonban józan, paraszti ésszel mindegyik megoldható, soha nem érezzük úgy, hogy a készítők direkt szivatni akarnak. Sőt, már a pályák címében általában van segítség elrejtve, de egy-egy rossz lépés után egy time-bugot lecsapva könnyen visszaléphetünk kicsit az időben, hogy újragondoljuk tervünket.

Mi az, ami mégis először megfogott a játékban? A körítés. Több mai játékhoz (Loco Roco, Patapon) hasonlóan a WoG is bámulatos festett 2D háttereket használ, azonban a 2DBoys lépett egy lépcsőt és olyan látványvilágot alkottak, hogy az ember a haját leteszi. Nem túlzok ha azt állítom, régen láttam ennyire művészi, ennyire magával ragadó pályákat. A goo labdák pedig mindebben külön életet élnek, mozgolódnak, nézelődnek, sípolnak, ha elkapjuk őket. A fizika egyébként mindenre kiterjed, egy-egy labdát nem lehet átrángatni a képernyőn, a tereptárgyak akkor is hatnak rájuk, mikor megfogjuk őket. A kitűnő látványvilág mellé pedig rendkívül hangulatos zenét kapunk, néhol ijesztő, néhol fülbemászó, de sehol nem zavaró. A majd' féltucat fejezet minden egyes pályája teljesen egyedi, és bár fejezetenként egy-egy téma köré épülnek, soha nem éreztem azt, hogy itt már jártam néhány pályával előbb.

Újrajátszás szempontjából is csillagos ötösre vizsgázott a WoG. Az egyjátékos játékmód önmagában elég hosszú időre le tudja foglalni az embert, ha pedig befejeztük, akkor érdemes bepróbálkozni a "OCD" kihívásokkal. Ezeknél az adott pályán valami extra módon kell lejátszani - több goo labdát kell megmenteni, rövidebb idő alatt, vagy kevesebb lépésből kell a célig eljutni. Az első fejezet végén pedig kiderül, miért érdemes extra goot gyűjteni: a játéknak van egy egyszerű, de nagyszerű multiplayer része. Minden felesleges goo labda ide kerül, melyekből elkezdhetünk egy tornyot felhúzni. Másik játékosok tornyát egy-egy felhő szimbolizálja, ahogy a mi tornyunk is felhőként jelenik meg náluk. Öröm nézni, ahogy egyre inkább a magasba törünk, a korábban elérhetetlen csúcsok lassan karnyújtásnyira lesznek.

A WoGnak egyszerűen nincs hibája. Illetve ha van is, az rendkívül mélyen van elrejtve, annyira, hogy csak az találja meg, aki direkt ezek után kutakodik. De a játék annyira aranyos, annyira magával ragadó, hogy nincs okunk kutakodni. Tessék inkább kipróbálni a demo verziót, amely után el lehet dönteni, hogy Wiiware letöltésként vesszük meg, vagy a Steamről szerezzük be. Mert ha egyszer megismered, a rajongója leszel, az biztos.

10/10