Deviancia (1/2)

Deviancia.

Tehát.

Volt egyszer egy délután, valahol egy kivilágított arénában, azon a délutánon az arénában bizony volt egy neves sportesemény, példának okáért, egy magasugró gála.

A magasugróhuligánok Béközepe már nyitás után 200 fős tömeggel képviseltette magát, és beálltak az első sorba, szemlélni a magasugrást, mint nyitószámot.

Kezdés előtt 5 perccel, három igen deviáns egyén jelent meg.

Az első ember egy furán kinéző, öltönyös, nyakkendős, zakós úriember volt, csendes "bocsánat..." "kérem..." "elnézést..." szavakkal vágta át a tömeget és vesztükre pont a béközép elején, a hangadók előtt foglalták el a helyet a füvet a lelátóktól elválasztó kerítés mellett.

Az igazat megvallva, a magasugrás nem foci, a hangadók hangadók, de nem a hosszas taktikai játékot bámulják, hanem a rövid ugrás lendületét és a kivitelezett ugrás ívét szemlélik.

Nem szúrt szemet nekik a három deviáns egyed.

Eljött a várva várt pillanat, a hazai pálya favoritja ellendült, és egy igen magas, de nagyobb blama nélkül vehető magasságon ugrott át.

( Az igazat megvallva, senki nem hibáztatta a magasugrót, hogy biztosra játszott. Nem akarnak 35 éves drogtúladagolásos hullákat, sőt, a 40 évesen rejtélyesen előálló veseelégtelenség sem valami kellemes halálnem.)

A béközép tombolt-tapsolt-örjöngött, de vesztükre:

A három deviáns egyed, alig moccant.

Bár szemükkel itták a látványt, ahogy a magasugró átlendült a lécen, de reakciót semmit nem mutattak.

Nopersze, a béközép az mindenütt béközép.

Felszólítások nógatások, egyre gorombábban, végül pedig megfelelő módozatú rugások ütlegek díjazták a mindennemű reakció hiányát.

"Háát, ez nem volt kellemes..." gondolta a három deviáns, és továbbálltak.

Aznap az este folyamán, előadás volt a közeli cirkuszban, méghozzá egy artistaszám.

Nem elítélhető módon, a Cirque le Soleil ( de nem tudok franciául ^^ ) artistáinak is akad 100-200 állandó fanatikus rajongója...

...akik nyitás környékén megjelentek, a hangadóik bizony elhelyezték az ülepüket a porondhoz legközelebb levő székekre, és elvárták az előadás kezdetét.

Az előadás kezdete előtt öt-hat perccel, megjelent a három deviáns személy, élükön, az előzőleg másodiknak menetelő úriember, fehér gyolcsingben, kezére hajtva egy mellény, kényelmes sportcipőben, "elnézést..." "kérem..." "egy kis helyet..." halk szavakkal indult meg a porond széle felé, és letelepedtek , balga módon a fanatikus artistarajongók klubjának hangadói elé.

A fanatikus hangadók mindenütt hangadók, de nem műveletlen, és kultúrálatlan emberek, (a cirkusz , főleg a presztízses, Circus of the Sun nem az átlagos, és tollpihe egyéniségek pénztárcájához volt szabva. Ehhez mért társadalmi nyomás nemesítette a jófajta appalache hegységi feketeszén egyéniségeket gyémánttá (vagy spontán felgyulladó széndarabbá)).

Tehát, az előadás megkezdődött, és hamar előkerült a nap fénypontja: a halálugrás, midőn magasugrási teljesítményben a fő artistának, a holtpontján átlendítendő: kezekkel, lábakkal, támasszal, dobbantóval és lendülettel segítve, rúdugráshoz mérhető magasságra tett lécen lendült át.

Bizony megtette, az erőművész a két kezével, a trapéztáncos a lendületével, a kötéltáncos a szilárdan álló lábainak biztos erejével, átsegítették az artistát a lécen.

Örjöngés és tapsvihar, tomboló lelátók, üdvrivalgás, háromszoros hurrá, minden olyan applausz elhangzott, ami egy világszámot megillet.

Ám a három deviáns hallgatott, bár meredt tekintettel nézte a porondot, a mutatványt, az izmok és a test összjátékát, a koncentrációt és a szervezettséget, de egy hang, egy érzelem sem hagyta el lényüket.

Nincs mit ragozni, a hangadók mindenütt hangadók, a feszültség mindenütt ugyanúgy feszít, talán a középpolgári rétegek, nyakukon a gazdasági válsággal, még inkább felindultan hagyták helyben a három deviánst.

A fehér gyolcsinges vezető, felsegítette a másik kettőt, szerencsére ép lábakkal, bár rendesen megtépázott ruhával hagyták el a porondot.

Aznap éjjel, a nagy múltú cirkusz környékén, egy kissebb, és inkább külvárosi emberek szórakoztatására szakosodott intézményben, az éjjeli előadásra készülődtek.

A tizenegy órai nyitás környékén, a helyi 50 fős kocsmatöltelék tömeg, (akik nagy becsben tartották a bohócszámot, amit a cirkusz kínált,) egy emberként telepedett le, közvetlenül a manézs szélére.

Körbeállták a porondot, tréfálkoztak, szórakoztak, várták a bohócokat, próbálták elfelejteni a 14-16 órás szénrakodást, vájást, ásást, és bányamunkát, a körülményeket, ahogy gyerekmagas tárnákban vájják a szenet, ahol felnőtt csak ülve foghat csákányt, és csillék helyett nyolcéves suhancok viszik ki vékákban a szenet.

Próbálták feledni a sújtólég, a beomlott tárnák áldozatait.

Az előadás kezdete előtt öt perccel, megjelent a három deviáns, és a harmadik egyén, (aki egy vászoninget, egy viseltes farmert, és egy használt sportcipőt hordott,) szótlan tört tömeget és bevezette a másik két deviánst az első sorba.

Az ötven hangoskodót nem zavarta a másik három ember. Nem társaság volt, nem egy közösség, a tagok élete rövid-hosszú közepes, ismertség és halál kézenfogva járt.

Tépett ruhájuk, kék zöld foltjaik, az előző két közösség meleg fogadtatásának nyoma bizony egyiküket sem engedte kilógni a tömegből.

Elkezdődött az előadás, a bohócok felsorakoztak, veretes mutatványokat, komikumot és fekete humort, a halál tornácán könyöklőknek feledést és gondolattalan állapotot, a pokolból visszaérkezőknek hangos torz rémképek elnyomására harsány humort és élveteg gondolatokat mutattak, csináltak, éreztek át és tettek.

A fő attrakció, amikor két ember, fejjel lefelé fogott meg egy harmadikat, perdülettel kisérve lökte fel, állványon álló társai (lehettek vagy hatan) egy emberként egy lendülettel és mozdulattal ahol érték, ott segítették céltalan röptét, ahogy átbucskázott a magasra emelt lécen (rezdülés se látszott rajta), és egy alig egy ember széles embermagas vizesdézsában landolt.

A közönség örjöngött, tombolt, torkaszakadtából nyerített és nevetett.

A három deviáns nem.

Ez nem az a társaság volt, aki finomkodott, vagy megválasztotta volna az eszközeit a feszültség levezetésének.

A szakadt ruhás vezetőjük húzta el őket időben a felhergelt, halálgondolatok félelmével és szörnyűségével együttélő emberek orra elől, ki a cirkusz elé.

A vezető nem úszta meg. Nem különösebben mély, de lassú cseppekkel fenyegető vércsík húzódott a hátán.

A tépett öltönyű gentleman sajátját nem találva, a gyolcsinges úriember telefonjáról hívott taxit, rögtön kettőt.

Fél szemével a sebet végigmérve, férfias kötelességét letudva, kézfogással köszönt, az első taxiba szállt, és elindult haza.

Az úriember, szakadtan érkezett a Rózsadombi villa bejáratához, a kert őszirózsái befutották a fekete vaskeresztet, ami alatt a felesége feküdt.

Az ajtóban az asszisztense fogadta, titkárként, és bébiszitterként felügyelt a házra, és benne azokra az adatokra, amik miatt a ház melléképületében egy három fős amerikai FBI rohamcsapat tartózkodott.

Bent, azonnal átöltözött, levette a nyűgös és szakadt ruháit, és ült a gép mellé dolgozni.

Az öltönyös uriember kutató-tervező volt, űrkutatásra adta a fejét, statikai kisérleteket végzett a következő generációs hordozórakéták kifejlesztésénél, ezen kívül az ő vállán nyugvott a következő űrhajó embereket is szállító komponense.

Ha nem teljesít, a prodzsekt nem kapja meg a pénzt.

Ami a legkissebb probléma, ha nem tervez megfelelően, nem ír elő megfelelő fizikai kondíciókat az asztronautáknak, akkor azok az indítás után szörnyethalnak.

Elment az olimpiai magasugrásra, látta, hogy az összpontosítás, a fókusz és a rigorózus feladatok miképp csinálnak az ember testéből tökéletesen működő gépet.

Elment a nap cirkuszába, megszemlélte az artistákat, azt a bonyolult formagyakorlatot, amit nem csak a gépies összpontosítás és a funkcionalitás vezérelt, hanem a külvilág limitációi és a megfelelés szükségessége.

A szeme előtt vált az ember géppé, és gépből egy rendszer egységévé, egy rendszer egységéből pedig többé, mint amire az egyének külön-külön képesek.

( az elvakult Asimov fanatikusok keressék meg a szinnonetika kifejezést )

Ezután, elment egy külvárosi cirkuszba, megtekinteni a bohócszámot, ahol látta az embert, ahogy nem gép, nem egy egység szerves része, hanem egyénként, egy kaotikus közösség közepén egyedül maradt, a halál szelével ritmusra járó lényként a vég és a pusztulás idegi és leki terhe mellett teljesít, talán tízszer többet is, mint amit fókuszált elmeként képes lenne.

Csettintett a nyelvével, és nyugodtan dőlt hátra a gép előtt, az agya a deviancia, a káosz és esszenciarendszerén át, kikotyvasztotta a tényt.

"Legyőzhető a föld gravitációja, létezik olyan ember, aki kilép a világűrbe, és mindezt, kétségen kívül lehetséges megvalósítani."

A cirkusz mellett, a taxi elsősegélydobozának eszközei segítségével, a fehér gyolcsinges deviáns ellátta a vezetőjük sebét.

Ezután elköszönt és beszállt a taxiba.

Nem sokkal később tisztes családi házhoz érkezett, a kert rendezett gyepén át indult a kétszintes angliai vidéki házhoz, az alsó szinten szerető felesége várta, a felső szinten egy szem lánya, rózsaszín nyusziját szorítva álmodott magának egy szebb jövőt.

A doktor, deviáns egyedként, nem szívsebésznek, nem fogtechnikusnak, plasztikai sebésznek, és nem pszichológusnak ment.

Egyszerű vidéki háziorvos volt, aki praktizálás után, a usenet megfelelő med.sci kezdetű fórumain át szólt bele a nemzetközi orvosbiológiai, orvoslástani kérdésekbe.

Nem kevés ember köszönhetett neki nem keveset azzal, hogy a usenetes konzíliumokon, diagnosztizálni, nagy pontossággal előrejelezni, és megoldást tudott nyújtani több esetleges komplikációra.

A mai nap, a magasugró gálán, megtanulta az akaraterő kondícióformáló hatását értékelni, a nap cirkuszában a közösség pszichológiai hatását vizsgálta, a külvárosi cirkuszban pedig az agy önregeneráló folyamatait, a fizikai és pszichológiai terhelés személyíségnyomorító hatás semlegesítésének folyamatát követhette nyomon.

Biztos volt abban, hogy ez a három esemény, bár egyetlen bizonyítható, tisztán, és egyértelműen megfogalmazható előnnyel sem szolgált számára, érdemes volt megélnie.

A harmadik deviáns, bizony gyalogolt. Három és fél órás gyaloglás választotta el a bullet train legközelebbi állomásától, világosodni kezdett az égbolt, amikor megérkezett a gyors járat, ami egészen Tokyo külvárosán túl, vidéken tette le.

Elsétált a vidéki lakótelep széléhez, otthon ajtót nyitott, és három eszméletlen lakótársa várta.

Az első friss gézzel átkötött kézzel, a másik kettő magáról nem tudva, mozdulatlan feküdt a padlón.

Átlépett az ajtón, és a három mozdulatlan korpuszon, beszabadult a konyhába, és a hűtőt nyitotta ki, közvetlenül az ablak után.

A hűtőben odébb tolta egyik lakótársa heroinos tűjét és fecsknedőjét, arrébbtette másik lakótársa véres tőrét, és nyugodtan konstatálta, hogy az abszintosüveg mellett még ott volt az üveg narancslekvár, ami némi dextrózzal kecsegtetett a hosszú nap másnap reggelén.

A harmadik deviáns kisétált a fürdőszobába, lemosta, és egy megfelelően kevésbé durva kefével lesúrolja a hátseb környékéről az odaszáradt vért és koszt.

Bent leápolta a sebet és tett rá egy gézpárnát, utána felébresztette kötözött kezű kollégáját. Áttekertette vele, hogy mozgás közben se zavarja amíg gyógyul.

Író volt.

Nem részletezem, hogy miért ment a két másik emberrel.

Az író az a fajta ember, aki a lehető legnagyobb mértékben rá van szorulva arra, hogy ne explicit, hétköznapi események vegyék körül, és hogy a lehető legnagyobb deviancia tombolásának közepette is képes legyen meghúzni azt a határvonalat, ami a személyiségét, és az alkotói nézőpontot elválasztja egymástól.

Számára a magasugrás, egy gála volt, a szurkolók embertömegből egyének relációjaira bomlott le, a porond elnyújtott elipszise kompozíció volt, a magasugrás egy jelképrendszer, ahogy az ugró, az üdvrivalgás és a magasság is.

Az emberi indulatok és érzelmek kitörése napi jelenség, az unalom határán táncoló hétköznapi eseménysorozat.

A Circus Of The Sun artistaszáma, a légkörrel eggyütt változott, megszikráztatta az agyában a kasztosodás, etikai és morális különbségek, az önámítás és az emberek homológ mivoltát.

A külvárosi cirkusz, maga volt a pokol, az a fajta hely, amiről sokan álmodnak, de mindezt kellemesen távolról teszik.

Akadnak olyan események, amik megszólaltatják azt a fajta vészcsengőt az alkotó fejében, amit a mentális épség és és stabilitás érdekében hagytak meg a fejekben.

Az alkotó azért alkotó, hogy ezt a csengőszót megszokja.

Azon az éjféli előadáson volt ideje hallgatni.

Két lakótársa volt.

A kötözött kezű kolléga tanonc volt, huszonéves suhanc, orvosi diplomáját kereste Toudai (Tokyo legnevesebb egyeteme) falai között.

Egyike azon kevés embereknek, aki nap mint nap, saját bőrén tapasztalja meg egy vágás, egy beavatkozás fájdalmát, átélve ezzel mindazt a fizikai és lelki feszültséget, ami egy páciens megértéséhez szükséges.

A világ maradéka ezt a betegséget mazochizmusnak nevezi, és pszichológiai kezelést tart szükségesnek.

Megeshet, hogy kivételesen, nem a világnak van igaza.

A részegen fetrengő másik alak alkoholista volt. Az a fajta, akinek nem volt elég az etil-alkohol serkentő és sejtmembrán roncsoló hatása, idegméreggel keverve fogyasztotta.

Méghozzá azért, mert az őt érő stressz hullámokban, egyre erősödve követelte magának a jogot eddigi világnézete felforgatására, ahogy egyre kellemetlenebb, feszültebb, irracionálisabb szabályszerűségekkel nézett szembe, műszaki beállítottságú rendszerető, pontos természete.

Ő volt az ideális mérnök, akinek szembe kellett fordulni a bürokráciával, a politikával, az emberi kicsinyességgel, az irracionális félelmekkel, a pénz egyeduralmával és minden olyan jelenséggel, ami akadályozza a technika kiteljesedését.

Ezért rothasztotta az idegi funkciók működését, felejtve ezzel a napközbeni atrocitásokat, sérelmeket, érdekcsorbulásokat és aszimpatikus reakciókat.

Ők a övő nemzedéke.

Vége.

Tisztelettel, tartozom a három deviáns találkozásának történetével.

A találkozás egyszerű.

A usenet egyik topicjában volt megszervezve egy esemény, hogy aki akar jönni magasugrást nézni, az jelenjen meg egy őszirózsával a Szöuli stadion előtti parkolóban.

Az öltönyös úriember egy őszirózsás kendőt tűzött a zakója külső zsebébe, az orvos egy mellénnyel érkezett, őszirózsával a hátán, az író pedig egy viráglap őszirózsás címlapjával a kezében érkezett.

Kezet fogtak egymással, és szótlan mentek be a gálára.

A különleges jelenség az volt, hogy, bizony csak ketten beszéltek meg találkozót.

A vászoninges illető, felismerve a két ember társaságának lehetőségét, csatlakozott a két főhöz.

A két fő pedig elfogadta a harmadik egyén társaságát.