Top 10 - 2021 legjobb filmjei

Kicsit (NAGYON) megkésve bár, de legfőbb ideje számot adni a 2021-es év legjobb filmjeiről.

Nem is szaporítanám tovább a szót, vágjunk bele!

10. Éjszaka a házban (The Night House)

Manapság a feszültséggel teli, zsigeri és félelmetes horrorfilm olyan ritka, mint a fehér holló. A moziban mást sem lehet látni, mint undorító jump scare-ekkel teletömött Gyászoló fiszem-faszomokat, nevetségesen túltolt, már-már paródiába hajló gore-t – az ördögűzős alkotásokból Dunát lehetne rekeszteni, és lassan már a dobozos kakaóból is démonok ugranak elő. Szó, ami szó, kellett már egy ilyen film, mint az Éjszaka a házban, amely kifinomult módon, lassan telepszik rá az alapból is borzongató atmoszférára, és amiben nincs folytonosan arcunkba vigyorgó gonosz, helyette ötletes hanghatásokkal és hidegrázó képekkel borzolja a néző kedélyeit. Nyilván tele van klisékkel és a felütés sem mondható eredetinek, viszont a David Bruckner rendező ügyesen bánik a fojtogató narratívával: egy színtiszta zsánerfilmet tett le az asztalra, ami néha kifejezetten drámai hangokat üt meg, és végeredményben egy ijesztő mesét mond el a gyászról és az elengedés fontosságáról.

9. Oxigén (Oxygène)

Enyhén szólva is roppant kellemes meglepetés ez, az egyéként egy-két ritka kivételen kívül igénytelen trash-gyáros Alexandre Aja-tól. A sci-fi műfaj nagyjából összes kliséjét felsorakoztatja az Oxigén, viszont a forgatókönyv olyan intelligensen és logikusan fel van építve, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy ez a film sem találja fel a spanyolviaszt – és ebben kiemelt szerepe van a remekül működő csavaroknak. A gyakorlatilag egyetlen, behatárolt helyszínen játszódó kamaradráma-szerű narratíva alanyi jogon hozza magával a klausztrofób feszültségkeltést, Aja pedig szépen adagolja a rejtélyeket. Fokozatosan tudunk meg egyre többet a főhősnőről (Mélanie Laurent zseniális a szerepben), annak eredetéről, a film világáról, a hab a tortán viszont az, hogy ezeknek az eseményeknek ténylegesen van értelme. Maximálisan kihasználja a film a helyzetből adódó izgalmakat, ennek megfelelően egy nyomasztó érzelmi hullámvasút sül ki az egészből, ami ugyan jócskán híján van az eredetiségnek, mégis ügyesen mixeli össze a jól ismert parafrázisokat.

8. Az utolsó párbaj (The Last Duel)

Ridley Scott sokadik történelmi eposza szépen vezeti a karaktereket, minden szempontból színvonalas körítéssel prezentálja a körmönfont narratívát, miközben nem bagatellizálja el a mondanivalóját, és anélkül fogalmazza meg az igencsak komoly üzenetét, hogy az túlságosan egyoldalúvá, sekélyessé, didaktikussá és hollywoodiassá válna. Legalábbis egy ideig: az utolsó harmadig már pont elhinnéd, hogy Az utolsó párbaj tényleg nem egy lesarkított, bántóan szélsőséges MeToo-film, amelyben végre nem kezelnek minden egyes férfiszereplőt szexista, hímsoviniszta hülyeként, és nem oda lyukadunk ki megint, hogy a nők mindig, minden esetben el vannak nyomva, a férfiak pedig komplett idióták. Így mondanivalója rendkívül káros, egyúttal általa megint bebizonyosodik, hogy az Álomgyár képtelen ezeket a témákat aprólékosan, mélyre szántóan átadni a közönségnek. Mégis, ettől függetlenül a harmadik harmadig ügyesen lavírozik a komplexitás farvizén – még ha utána el is merül a modern hollywoodi posványban. Mentségére legyen mondva, még így is jobb, igényesebb és intelligensebb módon tálalja ezeket a témákat, mint a mai hasonszőrű alkotások legtöbbje – a címbéli párbaj levezénylése pedig zokszó nélkül csillagos ötöst érdemel.

7. Külön falka

Ugyan volt egy olyan, hosszúnak mondható időszak, amikor a magyar filmektől szó szerint epét hányt a közönség, az utóbbi időben egyre-másra készülnek a minőségibbnél minőségibb produktumok, a rengeteg nagyköltségvetésű, saját kardjába dőlő pénztemetők mellett. Ennek fényes bizonyítéka a Külön falka, valószerű és finom ábrázolású apa-lánya kapcsolattal, remek színészi alakításokkal (most komolyan, a főszereplőnek eddig a filmig az égvilágon semmi köze sem volt a színészethez, mégis leiskolázza a jelenlegi magyar paletta felét), egyszerre szívmelengető és szívfájdító pillanatokkal, no meg egy társadalmi korképnek is felfogható üzenettel. Kényelmetlenül realisztikus és földhözragadt mese ez a társadalmi elvárásokról, hogy mi fér bele még az életbe, mit követhetünk el mások rovására, és a társadalmi helyzetről, ami legtöbbször alapvetően ellent mond ennek – és ezt a kettőt bizony egyszerre kell kezelni. A forgatókönyv zseniálisan megbirkózik ezzel: lélekfacsaró érzelmi hullámzás egy eltévelyedett apáról, akiben feltámad a változás igénye, hogy méltó lehessen gyermeke szeretetére, de rá kell ébrednie, hogy hosszú út áll még előtte. Már önmagában az, hogy egy elsőfilmes rendező össze tudott hozni egy ilyen munkát, jelzi, hogy a közhiedelemmel ellentétben talán nincs teljesen elveszve a magyar filmgyártás

6. Ne nézz fel! (Don’t Look Up)

Adam McKay egy ideje már szakított a debil poénokkal operáló vígjátékokkal, helyette valóban megtörtént eseményeken alapuló, szintén nem kevés humorral átitatott szatírákat és társadalomkritikákat álmod a vászonra, amelyek időnként okosabbnak próbálják magukat mutatni, mint amilyenek – de ettől függetlenül szinte mindig betalálnak. A Ne nézz fel! egy újabb példa erre, ráadásul ezúttal a narratíva több rétegű, mint például A nagy dobásban és az Alelnökben: egyrészt jól definiálja világunk jelenlegi helyzetét, a modernkori irányító hatalmak és a köznép kapcsolatát, valamint a köztük áramló információk megosztását/elnyomását, másrészt görbe tükröt tartanak a technomilliárdosok elé is, akiknek pszichés állapotát remek, mi több, parádés jeleneteken keresztül mutatja be. Ezeken kívül még rengeteg témába kapdos bele, szerencsére ezeket végig meg is tudja tartani. Egyébként külön érdekesség, hogy a filmnek valami olyasmi üzenete van, hogy a manapság hódító megosztottság és a szélsőséges véleménykülönbség lassan kinyír minket, és az ellenségeskedés, valamint a folytonos gyűlölet helyett sokkal előre mutatóbb, sőt, a jövőnk miatt egyenesen elengedhetetlen lenne, hogy félretegyük az ellentéteket és összefogjunk egymással. Ehhez képest a közösségi médiában embere tucatjai, százai tépték szét egymást, mert az egyik oldal szerint a Ne nézz fel! szar film, a másik oldal szerint meg 2021 legjobbja, és persze aki az egyik sarokban mást gondol, az a másik sarokban nem lehet más, csakis idióta barom. Úgy érzem, nem igazán sikerült felfogni a mű mondanivalóját.

5. The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (The Suicide Squad)

Annak ellenére, hogy 2018-ban a Disney és a Marvel egyik pillanatról a másikra lapátra tette James Gunnt és eltávolította A galaxis őrzői 3 direktori székéből, nem sokáig járt rá a rúd a kegyvesztett író-rendezőre. A rivális Warner stúdió gyorsan kapott az alkalmon és leszerződtette őt, hogy gatyába rázza a megtépázott, régóta a saját útját kereső DC-moziverzumot. Első filmje, a The Suicide Squad – Az Öngyilkos Osztag nem teljesen folytatás, nem is teljesen reboot, inkább a szemüveges, pattanásos, bénán vagánykodó, a lányok után hiába kajtató lúzer gimis srác tényleg menő, kisportolt, a suli focicsapatában rendre brillírozó, a pompomcsapatot sorban megfektető, de közben sosem hivalkodó végzős bátyja (ezt már a film címe is frappánsan egyértelműsíti: ez nem egy második rész, nem egy Öngyilkos Osztag-film, hanem AZ Öngyilkos Osztag-film), ennek megfelelően önmagában is tökéletesen megállja a helyét, semmiféle előismeret nem szükséges hozzá, mi több, ugyanazt kapjuk, mint 2016-ban, csak jobb, minőségibb kiszerelésben.

Ahogyan azt már elsőre kellett volna, és ahogyan azt megérdemeljük. A legnagyobb erénye azonban az, hogy megmutatja, hogy ha egy stúdió mer kockáztatni és van bátorsága többszázmillió dollárral megdobni egy rendezőt és teljesen szabad kezet adni neki, és ha ráadásul ez a kreatív szabadság még hatalmas tehetséggel is párosul, akkor ott olyan dolgok történhetnek, ami előtt egyaránt leborulhat a szakma és a közönség, egy, a fáradás jeleit már egyre jobban mutató zsánerbe lehelhet új életet és talán még egy döglődő moziverzumot is kihúzhat a posványból. Az, hogy ez Gunn-nak (aki időközben a DC-univerzum rebootjának a fejese lett) mennyire fog sikerülni, az a jövő zenéje.

4. Az apa (The Father)

Ugyan Az apa nem szerepel dobogós helyen, ha 2021 legjobbjairól van szó, de hogy mind közül ez a legkeményebb, legnehezebb nézhető, emészthető film, az legalább annyira vitathatatlan, mint az, hogy a főszerepet játszó Anthony Hopkins maximálisan megérdemelte az alakításáért az Oscar-díjat. Az eredetileg színdarab formájában megszületett történet egy idős, demens apáról mesél, aki horrorszerű leépülése során fokozatosan veszíti el ítélőképességét és józan eszét, miközben folyamatosan meg van róla győződve, hogy a körülötte élő családtagjai és rokonai becsapják és csak a bolondját járatják vele. Ugyan nem ez az első film, amely feldolgozza ezt a sajnos igencsak valós és gyakori betegséget, viszont Az apa trükkje az, hogy a sztorit a főhős szemszögéből mutatja be. Florian Zeller író-rendező Hopkins figurájának megtört, kimerítő, bizonytalan világába helyez minket, rendre összezavarja a nézőt, ennek köszönhetően a film teljesen kiszámíthatatlanná válik: arcok, helyszínek, karakterek váltakoznak jelenetről jelenetre, egyik pillanatról a másikra, a színészek minimum két szerepet játszanak, és sosem lehet tudni, hova, kik közé kerülünk legközelebb, és sokszor azt sem, hogy tulajdonképpen mi a fene történik a képernyőn. Ennek hála a főszereplőt uraló zavarodottság, düh és feldúltság menthetetlenül ránk is ránkragad, hiteles képed adva ezzel arról, hogy milyen lehet, ha agyunk elkezd minket cserbenhagyni és képtelenek leszünk összerakni a szerteszét szóródott puzzle-darabkákat.

3. A nomádok földje (Nomadland)

Mit jelent az otthon? A lakást/házat, amelyben élünk, vagy a szellemet, amely bennünk lakozik? Ezt a kérdést vizsgálja Chloé Zhao rendező A nomádok földjében egy hatvanas éveiben járó nő szemszögén keresztül, aki szinte mindenét elveszítette a 2008-as gazdasági válságban, majd férje halála után eladta, amije maradt, és egy kisteherautóval indult útnak az ismeretlenbe. A társadalmat hátrahagyva, nomád életet élve bolyong az országban, idénymunkákat vállal, utazásai során pedig hozzá hasonló emberekkel hozza össze a sors, akiknek mind-mind megvannak a maguk történetei és furcsaságai – egyedül van, de mégsincs egyedül, mert együttérzésük és nagylelkűségük összekovácsolja őket, miközben az Egyesült Államok vidékein utazva szakadatlanul keresnek értelmet és célt az életüknek. A 2010-es években számtalan film foglalkozott a gazdasági válsággal és az ebből eredő hatalmas társadalmi szorongással, manapság már nem valami népszerű téma, pedig hiába telt el azóta több mint tíz esztendő, teljesen világos, hogy a lakosság egy jelentős része még mindig nem lábalt ki belőle teljesen.

A nomádok földje egy olyan, alapvetően szűk, de a film értelmezésében mégis népes szubkultúrát mutat be, mely maga mögött hagyta a legtöbbünk számára teljesen tipikus és természetes társadalmi berendezkedést, beidegződést, Zhao pedig bámulatos képekkel, könnyfakasztóan gyönyörű operatőri munkával mutatja meg, hogy létezik egy másikút is a nagyvárosi nyüzsgésen, őrlődésen és a kapitalizmustól való függésen kívül. Sőt, ami azt illeti, ha hihetünk Jessica Bruder 2017-es ismeretterjesztő könyvének (amely egyébként eme film alapja is volt), egyre több nyugdíjaskorú amerikai utazgat országszerte kisteherautókban és lakókocsikban, főként a bizonytalan gazdasági helyzet és egzisztenciájuk majdhogynem teljes elvesztése miatt. A nomádok földje épp ezért nem csupán gyönyörű, megható, de emellett igencsak fontos film is: fájdalmasan szívszorító történet egy olyan magányos, mindenüket feladó rétegről, akiket szinte már rákos daganatként vetett ki magából egy ország, ami azt üzente nekik, hogy nincs hely számukra a normális, hagyományos társadalomban.

2. CODA

A CODA alapjai ismerősek: érettségi előtt álló fiatal tinédzserlány, aki nem találja a helyét a világban, majd miután gyerekkori hobbija szép lassan szenvedéllyé válik, fellázad családja akarata ellen, hogy elérje álmait, melyhez a MacGuffinként funkcionáló nagy egyetemi ösztöndíj segítheti hozzá, miközben rátalál a szerelem is, és végül meg kell találnia önmagát ahhoz, hogy élhesse a jövőjét. Ezt a sztorit már milliószor láthattuk, azt is millióféle köntösben – Sian Heder rendező viszont, ha a coming-of-age szub-zsánerjét nem is újította meg, mindenképp egy olyan humoros drámát hozott össze, amely megdobogtatja az érzékenyebb nézők szívét. A csavar a történetben annyi, hogy a főhősnő, Ruby az egyetlen halló tag a családjában, szülei és bátyja is süketek, a família pedig halászatból tartja fent magát. Ruby lényegében a tolmács szerepet tölti be a vállalkozásban, és időnként a halászfalu közösségében is, de miután csatlakozik az iskolai kórushoz, minden megváltozik.

Itt veszi kezdetét a laza két órás felnövéstörténet, amely során Ruby-nak el kell döntenie, hogy álmait követi, vagy továbbra is a családjának segít. A filmben nincsenek archetípusok, csak valódi, egyszerre gyarló és végtelenül szerethető emberek, a színészek hihetetlen teljesítményt nyújtanak, a jelbeszéd már önmagában érdekesebbé teszi a néhol kissé sablonos cselekményt, a vicces és kegyetlenül őszinte forgatókönyv pedig mindenfajta szájbarágós stílus nélkül tárja elénk azt a teljesen hétköznapi mondanivalót, amivel noha a legtöbben tökéletesen tisztában vagyunk, mégis gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla: mindenkinek megvan a maga problémája, amit csakis ő tud megoldani, és a saját útja, amin magának kell végigmennie. A CODA mindezt úgy mutatja be, ahogy mostanság csak nagyon-nagyon kevés filmnek sikerül: bámulatos drámai érzékkel, könnyfacsaró jelenetekkel, hatalmas, emlékezetes pillanatokkal, és egy mesteri fináléval, ami briliánsan pontot tesz a történet végére.

1. Dűne (Dune)

Valahogy így kell megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent. Hosszan méltathatnám Denis Villeneuve mesterművét, de mégis az benne a legjobb, hogy a filmet nézve sorra köszönnek vissza azok a helyszínek, eszközök, fegyverek, karakterek, űrhajók, épületek és díszletek, amiket még gyerekkoromban láttam először, az első könyvet olvasva. Az Arrakis végtelen, narancssárga színbe burkolódzó homokdűnéi, a kéken vagy épp vörösen izzó pajzsok, a több ezer űrhajóból álló flották, a bizonytalan, de már egyre határozottabb vezérré formálódó Paul, a robosztus alkatú, félelmetes hatalommal bíró Vladimir Harkonnen báró, a halálbiztos, minden mozdulatukkal legyőzhetetlenséget sugárzó Sardaukar-sereg, a brutális méretekkel rendelkező, pusztító erejű homokféreg és még tengernyi ismerős dolog elevenedik meg a szemünk előtt, valahogy úgy, ahogyan azt annak idején elképzeltük. A film maximális odaadással, hűséggel és hódolattal adja vissza az olvasottakat, szerény véleményem szerint a könyv rajongói összességében elégedettek lehetnek vele – a hiányosságoktól függetlenül végre megszületett az a méltó, mi több, lenyűgöző adaptáció, amelyre már hosszú idő óta epekedve és imádkozva vártunk.