Oblivion - Egy kalandor története

Előirat: (:D) Kis éhség csillapító a 2. Dead Space napló előtt, ami egyébként holnapra várható. :) Ez volt az első játékkal kapcsolatos írásom, szal úgy tekintsetek rá. Az egyik (számomra) izgis küldetést írtam le, néhol kicsit kiszínesítve... :)

Futottam előre... a szívem a torkomban dobogott, és néha néha hátra néztem követ-e valaki... Körülöttem nagy sötétség, kezemben egy fáklya, mely megvilágította a több százéves omladozó kőfalat, és a lassan de biztosan szétmálló sírokat. Csak futottam és futottam... Ruhám vérben úszott, fegyvereim egytől egyig kicsorbulva.. De én csak futottam előre. Fejem zúgott, már egy napja nem aludtam, mert küldetésem van. Kimerült vagyok... és éhes. Túl kell élnem minden rosszat, végig kell csinálnom, amit elkezdtem...

Hirtelen kiabálást hallok és a másik pillanatban előttem törik be az ajtót, melyből égszínkék fény áradt ki. Aztán megjelent két Goblin. Már közel jártam... Fáklyámat eldobtam, a kékes fény így is megvilágította a környéket. Előkaptam az íjamat, és az egy darab megmaradt nyílvesszőmet. Most vagy soha... A két Goblin heves iramban kezdett el felém futni, én pedig felhúztam az íjamat, mely recsegve ropogva kilőtte magából az ezüst nyilat. Talált. Az egyik Golbin nagy ordítás közepette terült el pár méterre tőlem. A másik most még dühösebben közeledett. Íjamat eldobtam, kicsorbult késemet vettem elő. A Goblin nehéz buzogányát elkezdte pörgetni, és iszonyatos erővel felém csapta... becsuktam a szemem... kinyitottam és láttam a buzogány célt tévesztett, és beleszorult a falba. Megfogtam a kést, belenéztem a Goblin szemébe. Ő, aki minden erejével próbálta kihúzni a buzogányt, szintén rám vetett egy pillantást. Én pedig szúrtam, jó mélyre szúrtam, s kezemet a Goblin vére terítette be. Ő is holtan rogyott össze. Körülnéztem, de senki más nem volt a közelemben. Lassú léptekkel elindultam a kékes fény irányába, bementem az ajtón és egy leírhatatlan élmény tárult elém.

A kékes fény egy kőből eredt, nem is egy kőből, A kőből. Amiért idáig eljöttem. Amiért az egész szentélyt lemészároltam, s kis híján én is itt maradtam. A kő alatt egy sír volt, valami uralkodó sírja lehet, mert elég díszes, körülötte sok sok leégett gyertya volt. A kő közelében nagyon erős volt a kékes fény, egyik kezemmel takartam az arcomat, hogy a közelébe férkőzhessek, a másikkal pedig megpróbáltam kiszedni a helyéről. Nem ment! Becsuktam a szemem s két kézzel próbáltam kiszedni, minden megmaradt erőmet beleadva. És.... hirtelen kiroppant a helyéről, én pedig hátra estem, de a kőnek semmi baja nem esett, szerencsémre. Megkönnyebbültem, a kő megvan, már csak ki kell jutnom innen. A követ elraktam, és körülnéztem. Nagy robaj közepette egy lépcső nyílt ki közvetlenül előttem. -Talán arra hamarabb kijutok- gondoltam magamban, szóval elindultam lefelé, de előtte még leemeltem egy fáklyát a falról. Sietnem kell ha időben vissza akarok érni Martinhoz, na meg, ilyen helyen ki akar sokat időzni?! Gyors léptekkel lementem a lépcsőn, lent megláttam az ajtót amely kivezet a helyiségből. -Ilyen egyszerű lett volna?- De még ki se mondtam, mikor nagy robajt hallottam, kövek estek le a mennyezetről, és repedeztek a falak, nagyon megijedtem. És ha ez nem lett volna elég, az uralkodó sírja kinyílt, és a halott király kijött belőle. Elindult egyenesen felém, le a lépcsőn. Ránéztem fegyvereimre, egy kicsorbult kés, és egy kis kard, nem túl jó kilátások!

Menekülnöm kell, nem győzhetek a szörnyeteg ellen! Elkezdtem futni az ajtó felé, csak futottam és futottam. Ám a király észrevette, hogy menekülök, és -mivel mágus volt- egy rontásnak köszönhetően megbénultan estem össze. Ő pedig ördögien felnevetett. Végem van... ennyi volt... és velem együtt a birodalomnak is. Próbáltam mozogni, de végtagjaim meg se moccantak. Az élőholt király pedig egyre közeledett. Közben pár nagyobb kő eltalálta a királyt, és így a rontás is elmúlt, és kezdett múlni a bénulásom. Megpróbáltam felkelni, de a szörny odaért, és egyik lábát a hasamhoz nyomta, hogy ne tudjak elmenekülni. Nem halhatok meg itt, ennyi kaland és veszély után... megnéztem, hátha van valami a két szabad kezem ügyében. Ám ekkor a király magasba emelte varázsló botját. Minden lelassult körülöttem. Feltekintettem a mennyezetre. Láttam ahogy lassan beomlik az egész szentély, ahogy közeledik felém a varázsló botja, és elkiáltja magát. Ám a jobb kezemnél egy nagyobbacska kő hevert. Meg kell próbálnom! - mondtam magamnak, és megfogtam a követ, teljes erővel fejbe dobtam vele a királyt, aki az ütéstől elvétette a célt, és nem tudott leszúrni. Kihasználtam az alkalmat, a királyt fellöktem, -ekkora már teljesen visszanyertem szabadságomat a testem felett- és teljes erőből elkezdtem futni. A király közben rengetek átkot szórt felém, de mivel szédült az ütéstől, egyik se talált el. Futottam és futottam... az ajtó is közeledett. Pár kődarab megütött, de meg se éreztem, az adrenalin szétáramlott a testemben. Futottam teljes erőből, aztán egyszer csak kiértem egy sötét folyosóra. Hátranéztem, a király már nagyon közel járt hozzám, ekkor a szentély teljesen összeomlott, a királyt is maga alá temetve.

Sikerült!!! - kiáltottam fel. Szerencsére tudtam hol járok. A folyosó közvetlenül elvezetett a kijárathoz. Mikor elmúlt minden veszélyérzetem, visszatért a fájdalom a testembe. A fejem tele volt sebekkel, és vérrel. Ki voltam izzadva. Fáradt voltam és nagyon éhes. Alig láttam valamit a nagy sötétségben. Szerencsére odataláltam a kijárathoz, kinyitottam a nagy és vaskos faajtót. Szinte megvakított a kinti fényesség, pedig még csak pirkadt. A fény megvilágította a fák lombjait, és a füveken megcsillant a harmat. Gyönyörű volt. Innen lehetett látni Skingrad várának magas tornyait. A város negyed órányira volt tőlem, hamar odaérek. Ott majd kipihenhetem a küldetésem fáradalmait. Még vetettem egy utolsó pillantást A kőre. Megvolt, egy karcolás sem volt rajta. Majd felnéztem újból Skingradra, és elindultam...