LOST 6x17-18 - The End

**FIGYELEM! HA MÉG NEM LÁTTAD AZ EPIZÓDOT, CSAK SAJÁT

FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!**

Eljött a Nagy Nap: véget ért a LOST, a 'The End' pedig pont olyan lett, amilyenre számítani lehetett. Ezt persze nem úgy értem, ahogyan azt elsőre hinnétek: a 'The End' megosztotta a közönséget. És ennek így kellett lennie.

Hogy miért? A dolog nagyon egyszerű. Vannak azok, akik konkrét elképzelésekkel, elvárásokkal, ha úgy tetszik checklisttel ültek le a finálé elé - ők bizonyára csalódottak. Akik viszont nemes egyszerűséggel csak arra voltak kíváncsiak, hogy mégis mi a fenét akart ennyi éven keresztül elmesélni nekünk ez a két géniusz, Damon Lindelof és Carlton Cuse, azok bizonyára egy katartikus élmény birtokában dőltek hátra.

Nem mondom, hogy szeretni kell a finálét. Már csak azért sem, mert a félig-meddig szabadon interpretálható lezárást már az azóta eltelt órákban is sokan támadták - hogy ennek aztán az elvárások, az ízlés, a rosszmájúság, vagy egész egyszerűen csak az intellektuális alsóbbrendűség áll a háttérében, az már egyénenként eltér. Annyit azonban tegyen meg mindenki, hogy magába néz, és felteszi a kérdést: vajon én csináltam rosszul, vagy ők? Válasz nyilván nincs, egyszerűen csak tegyétek meg, és gondolkozzatok el rajta. Ha tetszett, akkor persze nincs erre szükség.

És hogy mi az én véleményem? Az, hogy ez a finálé megmutatta azt, amiről Lindelofék oly' sokat beszéltek már: azt, hogy ez a sorozat a karakterekről szól. Olyan karakterekről, akik valaha magányosak és boldogtalanok voltak, ám a sorozat végére mind megtalálták azt, ami hiányzott belőlük. Természetesen a nagy csavar sem maradhatott el a végéről, amit az alternatív szál szolgáltatott, a LOST zsenialitása pedig ismét megmutatkozott: annyira oda akartuk rakni az egyenlőségjelet a sziget és - az egyszerűség kedvéért nevezzük így - a purgatórium közé, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg az alt lehet az. Pedig ennél tökéletesebb magyarázat nem nagyon van a flashsideways-beli történésekre, a sok véletlenre és az egybeesésekre.

Lindelofék már régóta hangoztatják, hogy a legeleje óta tudták, mi lesz az utolsó képkockákon - a kérdés csupán annyi volt, hogy mennyi idő alatt, és milyen úton jutnak el odáig. A lezárást látva nekem meg sem fordul a fejemben, hogy kételkedjek ebben: a kör bezárult. Okos, gyönyörű és szívbemarkoló volt.

Nehezen találom a szavakat. Szomorú vagyok, hogy véget ért a LOST. Tudom viszont, hogy holnapra a szomorúság boldogságba fog átfordulni: képtelen vagyok kifejezni, mennyire örülök annak, hogy átélhettem ezt az egészet az elmúlt évek során.

Hogy mit jelent számomra a LOST most, hogy véget ért? Nos, azt egy ideje már tudom, hogy a LOST az, ami rászoktatott a sorozatnézésre, és a LOST az, ami egyben le is szoktatott a sorozatnézésről. Mindenkinek van egy olyan dolog az életében, amit mérhetetlenül imád, rajong érte - nem elvakultságból, egyszerűen csak azért, mert tökéletesen magáénak érzi. Most már azt is tudom, hogy számomra a LOST ez a dolog. Egy örök élmény, amit soha nem feledek.