Szociopata játszótér 30 kilós kamaszoknak.
Danika (13) vidáman dudorászta a Hawaii Five-O főcímdalát cérnavékony hangocskáján, miközben éppen a negyedik 11-es killstreak-et csinálta meg zsinórban. A dudorászást a csapattagjai nagy része már régen nem hallotta, mert egy híján mindenki lenémította „M0thaPhakka467”-et már a belépést követően. Az az egy szerencsétlen, akinek nem sikerült ez az egyszerű művelet, éppen tegnap vette a konzolját, és nem tudta hogyan kell csapattársat némítani. Az ő sorsa predesztinált: két perc öt másodperc múlva szét fogja verni a saját fején a kontrollerét, éppen akkor, amikor Danika átvált a Mission Impossible filmzenéjének végtelenített kántálására. „M0thaPhakka467” nagyon ügyes. A kontroller mellé gondosan odakészített lan-switch-et ördögi gyorsasággal kezeli, miközben még arra is marad ideje, hogy fél szemmel figyelje a PC-jén éppen most 67%-on álló letöltőablakot. („Helyes, mindjárt lent lesz a Fűrész 12!”) Éppen 18:34 van. Vacsoraidő. De Danikának ma nincs vacsora. Anyuci éppen egy új pótapa-jelölttel randizik valahol, és nem biztos, hogy estére hazaér. „Még jó!”-mondaná Danika, aki már tudja, hogy este WoW-ozni fog a barátlistáján lévő entitásokkal.
Tévedés ne essék, a fenti nem pszichológiai esettanulmány akart lenni, csupán egy karikatúra napjaink egyik jellemző gamer-alfajáról, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk ezúttal Danikának (A sértődést megelőzendő tetszés szerint behelyettesíthető.). Biztos vagyok benne, hogy még azok is találkoztak Danikával, akik - hozzám hasonlóan - éppen csak heti háromszor egy órácskára le tudnak ülni a konzol elé élvezni a virtuális szórakoztatás napjainkban elérhető legfejlettebb formáját. Ő az, akit valamilyen rejtélyes okból nem tudsz eltalálni, akit nem tudsz megelőzni és nem tudsz túlszárnyalni. Nem feltétlenül azért, mert csal, hanem azért, mert napi ébren töltött óráinak 75%-át különböző képernyők előtt tölti. Te, a „kocagamer”, aki két óra játék után már kezdesz a székedben kényelmetlenül fészkelődni, aki nem a Live-on, vagy a Steam-en, hanem a Fapadosban szeretsz találkozni a haverokkal, nem vagy tényező a Danikák szemében.
Persze Danika ellen van egy nagyon klassz megoldás: bármikor átmehetsz egy másik lobbiba, de végső esetben a gépet is ki lehet kapcsolni, és valami stresszmentes tevékenységbe fogni. Épp emiatt a fenti irományt sem a csalódottság, és végképp nem a frusztráció szülte, hanem inkább a korszellem torkon ragadásának igénye, hiszen Danika bizony napjaink élsportolója. A saját virtuális „közösségében” (Mely fogalom annyira képletes, hogy a szó szélein árválkodó két darab idézőjel mellé ezúttal tessék odaképzelni még négyet!) ugyanis az ő nevét csak pár másodperces hatásszünetet követően illik kimondani. És bizony az ilyen közösségek egyre szaporodnak.
Nem is olyan régi megállapítás, de már most közhely, hogy az internetes közösségi oldalak fő veszélye, hogy tényleges emberi kapcsolatok nélkül szállítják a valahová tartozás érzését. Ha ennek az érzésnek társául szegődik a teljesítmény, a siker illúziója, akkor az eredmény minden lehet, csak épp egészséges világkép nem. A cérnavékony dudorászás helyét előbb-utóbb átveszi a mélyebb dörmögés, Danikából Dániel lesz, a „közösség” felnőtt tagjai már nem Conan-t, hanem csak egy kis gyökeret látnak benne… Anyuci pedig még mindig nem jött haza, és a letöltés sem ért véget.