Csúcshatás (Limitless) kritika
Egy terméketlen író egész nap teng-leng a lakásában, ihlet nélkül bámulja laptopja monitorát azt várva, hogy következő könyve valahogy majd csak megszüli önmagát. Közben anyagilag a tönk szélén táncol, barátnője elhagyja, és úgy látszik ő maga is lassan de biztosan csúszik a süllyesztőbe. Ekkor találkozik egy régi ismerősével, aki ad neki egy olyan drogot, melynek hatására agyának 100%-át lesz képes használni. Az eredmény gyors és látványos, hősünk élete kifordul a négy sarkából: könyvét négy nap alatt megírja, tőzsdézni kezd és befolyásos barátokra tesz szert... Majd menetrend szerint megjelenik néhány nagyon rossz arc, akik mind a tablettákat akarják, és tetőzendő a bajt érzékelhetővé válik a drog néhány olyan mellékhatása, melyekhez képest a süllyesztő kellemesen melengető helynek tűnik.
A film nagyon jól indul. Nem csak az intenzív vizualitás, a szuggesztív képi világ és a jól választott in medias res narratíva okán van okunk elégedett csettintésre, de a sztori is érdekes, a feltett kérdések pedig egy thrillerhez képest szokatlanul erősek. Aztán a 40. perc környékén - ott, amikor a főhős a visszahódított exnőt beavatja titkába - egy valószerűtlen és szükségtelenül elnyújtott momentum mintegy felpofozza a nézőt, aki egyszerre ráeszmél: a király meztelen. A színészek inkompetenciája egyszerre nyilvánvalóvá válik, a dialógusok papírízű mellékízt, a gesztusok mesterkéltséget kapnak, a nézőtéren pedig a figyelmet felváltja a popcorn-terelgetés sercegése, és az értetlen fejcsóválás.
Kár érte! Neil Burger mozija lehetett volna egy nagyon is aktuális egzisztencialista thriller, mely nem csak a szemünket, de szürkeállományunkat is megdolgoztatja. Ehelyett a kezdeti lelkesedés után csak ürességet, a felháborítóan demoralizáló bejezés okán pedig csalódottságot érezhetünk.