A 100 legjobb játék - 30. 2/2

**30 - 5/3

Blade Runner

Megjelenés éve: 1997

Platform: PC**

A videojátékok villámgyorsan megromlanak; a játékstílusok kihalnak, a mögöttük dolgozó technológia gyorsan elavul, a témaválasztás és a történet pedig sokszor banális, vagy teljesen alárendelt szerephez jut. A Blade Runner azonban kivétel; sajátos, ritkán látott példája az időtállóságnak. Nem tartalmaz romlandó elemeket, ezért még manapság is érdemes elővenni - akár sokadszor tesszük, akár először. Olyan megoldásokat alkalmaz, amik a megjelenés idején radikálisnak, úttörőnek számítottak; olyanokat, amikből a játékipar még manapság is profitálhatna.

A Blade Runner érdekes reformkísérlet volt, amit nem sokan követtek, a játékosok és fejlesztők többsége pedig figyelemre sem méltatta; a legközelebbi rokonaként a Heavy Raint lehetne megemlíteni. Többször újrajátszható, a point & click kalandjátékok többségével szemben nincs szükség felhasználható tárgyakra, ellenben valódi nyomozói - pontosabban: fejvadászi - munkát végezhetünk. Emiatt kevésbé épít az absztrakcióra, mint a hagyományos kalandjátékok, de nem válik sem könnyűvé, sem unalmassá. Interaktív film, rugalmas, változtatható cselekménnyel, és egy csipetnyi akcióval.

Mindehhez a kornak megfelelő technológia is társult; olyan, amire még manapság is rá lehet csodálkozni. A renderelt, de ügyesen elhelyezett animációkkal életre keltett háttereket remekül kombinálták a csúcsminőségű átvezető videókkal, a valós időben árnyékolt voxelgrafika pedig akkoriban újdonságnak számított - és emiatt kiforratlannak is. Ha valahol muszáj, akkor ezen a ponton lehet belekötni a Blade Runnerbe. Sebaj. Helyenként ütött-kopott, de így is nyilvánvaló, hogy mitől volt jelentős alkotás.

És sem a történet, sem a témaválasztás nem fulladt, nem fulladhatott érdektelenségbe; egy Philip K. Dick-regényre alapuló kultuszfilmet dolgozott fel, amit sokan a mai napig a legjobb sci-finek tartanak. Ennek, valamint a játéktervezők leleményességének köszönhető, hogy a dinamikusan alakítható történet végig ismerősnek tűnik, de csak annyira, hogy képes legyen újdonsággal szolgálni. Sosem válik következetlenné, és mindig tartogat meglepetést. Akár tíz újrajátszás, akár tíz év után is.

Nem valószínű, hogy a Blade Runner dobogós helyezést érne el a "minden idők legjobb kalandjátéka" versenyben. De hogy minden idők legjobban sikerült filmadaptációja, az egészen biztos.

/tyler/

**30 - 5/4

Thief: Deadly Shadows

Megjelenés éve: 2004

Platformok: Xbox, PC**

A konzolos játékosok számára a Tenchu vagy a Metal Gear Solid volt az első valódi lopakodós játék, pedig ha az ember a pécék felé is kikacsintott, nagyjából velük egy időben a kissé más megközelítést használó Thief is képbe került. Lopakodás, csendben gyilkolás, tolvajlás, mindez egy fura gépezetekkel és egy kevés misztikummal megfűszerezett alternatív középkori környezetben, újító ötletekkel és remek játékmenettel - a Thief nem véletlenül vált olyan hamar kultjátékká.

Mégis, én inkább a harmadik részt, a Thief: Deadly Shadows-t emelném ki. Sok rajongó szerint nem ütött akkorát, mint az első, de egy jóval kiforrottabb, élvezhetőbb, és - személyes véleményem szerint - még a korábbiaknál is hangulatosabb alkotásról van szó.

A játékmenet nem lett jelentősen más, mindössze kifinomultabbá vált. A használható kütyük megszaporodtak, az FPS nézet mellett már külső kameraállásból is játszhattunk, megjelent a falhoz lapulás, és ami a legfontosabb: a konkrét küldetések helyett ezúttal egy felfedezésre váró, rejtett sarkokkal és izgalmas lehetőségekkel teli városrészt kapunk, ahonnan sorban, a kellemes sztori előrehaladtával érhetőek el a konkrét missziók.

A játék mégis a fentebb említett remek atmoszféra okán vált személyes kedvencemmé. A (számomra) zsibbasztóan félelmetes árvaház a maga rémisztő lakóival, a sztorival szépen előkészített, élőhalottak által belakott kereskedőhajó, a magányos világítótorony, a pogányok által imádott mágikus fa a hozzá tartozó barlanggal, a gazdag kereskedők kúriáinak díszes szobái, vagy épp a városka sejtelmes zegzugai egyaránt izgalmasak és változatosak, az ambient jellegű dallamoknak és érdekesebb hanghatásoknak hála pedig ez az élmény megsokszorozódik.

Nyilván nem ő a zsáner etalonja (ahhoz ott van az első epizód), de a Deadly Shadows mégis különösen közel áll a szívemhez.

Gondolj egy olyan játékra, amely nem igazi közönségkedvenc, mégis valami kellemes bizsergés kap el, ha csak az eszedbe jut - számomra ő lenne az egyik ilyen.

/theSickness/

**30 - 5/5

Tony Hawk's Pro Skater 2

Megjelnés éve: 2000

Platformok: Playstation, Nintendo 64, Dreamcast, PC**

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat kellett gondolkodnom, hogy mi legyen a bónusz jelöltem, inkább csak a felmerült címek emlékeinek felidézése miatt volt nehéz csak egy játékot megjelölni, de mivel most inkább személyes kedvencekről van szó, ezért már elég hamar egyértelmű volt, hogy a Tony Hawk's Pro Skater 2-ről fogok írni. Soha nem rajongtam a deszkázás iránt, jóval primitívebb sporteszköznek tartottam a görkorcsolyánál, a Görzenálban (remélem azért rajtam kívül másnak is mind valamit ez a hely) is szúrós szemmel néztem a félcsöveket elbitorolni szándékozó deszkásokra. Idővel persze rájöttem, hogy én voltam a szűklátókörű és ha most nagyon nyálas akarnék lenni, mondhatnám, hogy erre a THPS2 vezetett rá, de nem. A Tony Hawk inkább az önfeledt szórakozást és szabadság legmagasabb szintű élvezetét hozta el nekem a videojátékokba, pedig nem is lehetett benne baseball ütővel agyonverni a járókelőket. Mai napig emlékszem (pedig nem ma volt) az első pillanatra, amikor először gurultam le a hangárban és ugrattam át a félcső felett. Már akkor tudtam, hogy ez most valami nagyon más, ez valami nagyon új. És tényleg. Tony bácsi a lehető legjobb helyre invesztált, a nevével fémjelzett sorozatnak pillanatok alatt sikerült elérni a nagyobb tömegekhez és divatba hozni az extrém sportjátékokat. Viszont a THPS 2 magasan kiemelkedett a sorból, számomra csakis ez az egy rész említhető a legjobbak között, a folytatások nekem már sehogy sem tudták hozni a varázst. És ez nem azért van, mert a többi nem lenne jó, hanem mert nekem ő volt az első. És ezt nagyon fontos kiemelni. Mert minden Tony Hawk játékban ott van a varázs, de Te ezt csak egyszer élheted át. Viszont ez bőven felér bármely másik katarzis élménnyel, amit eddig videojátékozás közben éltél át. Az életre szóló emléket akkor kapod, amikor az első pofára esések után az amatőr kezdő szintről eljutsz a diplomás profiig. A THPS a tanulóidőszakban hozza a varázst, amikor csetlő botló béna deszkásból a skateparkok királyává válsz. Amikor először találkozol az elsőre beláthatatlanul hatalmasnak tűnő helyszínekkel, amikor próbálgatod az ugratókat, a trükköket, vagy először grindelsz végig a 100 méteres korláton esés nélkül. Végül hetekkel, hónapokkal később joggal lehetsz büszke magadra, amikor már csuklóból hozod a legnagyobb trükköket, amikor már a tenyered ismerete semmi a Tony Hawk pályáihoz képest, amikor a 2 perces időlimit alatt a feladatok 80%-át elsőre lenyomod. A „smooth” játszhatóság, a látvány és a mérhetetlen tartalom mellett pedig a soundtrack, ami felteszi az i-re a pontot. Papa Roach, Rage Against the Machine, Bad Religion, Anthrax, csak pár a kedvenceim közül. A THPS hatására nem lett belőlem deszkás, nem díszítettem a fejem megfordított baseball sapkával, nem hordtam soha bő gatyát (nem volt karikás ostorom sem), a hip hop is távol áll tőlem, a sportjátékok meg főleg, de hogy ez lett az egyik kedvenc játékom, az nem vitás.

/MRenton/