Egy újabb ősi 576-os emlékem volt az a dicshimnusz, amit a PS1-es DOOM adaptáció kapott, mint a legjobb és legszebb konverzió és olyan mint a pécés váháháhá há. Valójában nem. Sőt, talán még rosszabb is a helyzet konverzió terén mint a Dark Forces kapcsán. Más szempontból viszont ...
Az ambient zajokra (pl. démonok dalolnak) cserélt zenék hiánya nem annyira fájó mert egy egészen más élményt nyújt a játék, mint a PC-s. Mihez is hasonlítsam ... talán mint egy Apocalyptica szám instrumentálisan és énekkel. Utóbbi is egy fantasztikus, zseniális dolog, de az előbbinek a hallgatása mégis mélyebb gondolatokat kelt.
Különösen értékeltem, hogy a második rész és így a játék főellensége nem egy idióta falifestmény, ami végtelenül idegesített az eredetiben. Esetleg a pályák kicsit mások, de ez inkább mint videojáték filológiailag érdekesebb, különösen ennyi idővel a megjelenés után. A multit sajnos nem próbáltam, de van benne, ami pozitív.
Végeredményben újabb élmény és egy alászállás volt a pokolba, Hurt me plenty fokon játszva nem egyszer képedtem el a szemtelen ellenségszámon és fogcsikorgatva kezdtem újra a mentés nélküli pályákat ... máskor viszont két marokra fogtam a kontrollert és vígan dohányozva kacagtam miközben a golyószóróval körbelőve egy csarnoknyi lángoló koponyát dezintegráltam.
Szóval fasza volt, igencsak. Régóta tervezem, hogy a DOOM játékok történetét (mármint tényleg miről szól) összefoglalom majd egy bejegyzésbe, hogyha érdekel valakit.