D-day alapján-A leghosszabb nap

Hosszú előkészítés után 1944. június 6-án, 6 óra 30 perckor kezdetét vette a Neptún-hadművelet. Megindult a normandiai partraszállás, vagy másik ismert nevén: a leghosszabb nap. Az első cél a németek Atlanti Falának áttörése és végleges kiiktatása volt. A végső célt egész Nyugat-Európa felszabadítása jelentette.

Mindezek bevezető lépéseként partraszállást terveztek meg, melyet öt partszakaszon kellett végrehajtani: "Omaha" (itt amerikai csapatoknak kellett partraszállniuk); "Utah" (szintén amerikaiak feladata volt); "Gold" (brit csapatok); "Sword" (szintén britek) és "Juno" (kanadaiak). Kisebb számban, de részt vettek az aznapi harcokban más szövetséges katonák is. Az egyesített hajóhad parancsnoka Sir Bertram Ramsay admirális volt. A Nyugati Hadseregcsoportért ("Omaha", "Utah" partok) Kirk altengernagy, míg a Keleti Hadseregcsoportért ("Gold", "Sword", "Juno" partok) Vian altengernagy felelt.

A legkeményebb szakasznak az "Omaha" part bizonyult, mely a nebraskai város után kapta a nevét. Az itt elszenvedett hatalmas veszteségek miatt később átkeresztelték "Véres Omaha"-ra.

A következő történet ezen a partszakaszon játszódik, a Dog Red szektorban, bemutatván mindazt, amit az amerikaiak átéltek, míg végre sikerült biztosítaniuk a D3-as kijáratot.

De még mielőtt belevágnék, hadd álljon itt egy kis ízelítő abból, hogy mivel is kellett szembenézniük a támadóknak.

A Cotentin-partsáv igen rossz természeti viszonyai már önmagukban hatalmas akadálynak bizonyultak. A helyenként harminc méter magas mészkő sziklafalak Grandcamp és Arromanches között teljes mértékben a németeknek kedveztek, és könnyen védhetővé tették a partot. A feljáratokat és az esetlegesen tisztán maradó területeket tankakadályok, aknák, MG-42-árkok és szögesdrót sokasága blokkolta. A tüzérségi előkészítés sem sokat segített: a rengeteg betonbunker közül ezen a szakaszon mindössze egy semmisült meg. A partraszállók nem is sejtették, milyen pokol vár rájuk. Következzék hát az ő történetük...

Ördögi csapdában

A rohamcsónakok elindultak a part felé. A tisztek még utoljára elmondták a legfontosabb utasításokat a katonáknak. Eközben körülöttük már kezdtek a vízbe csapódni a német ágyúk lövedékei, hatalmas vízoszlopokat emelve. Az ellenség felkészült, és egyre pontosabban célzott...Nemsokára az egyik csónak telitalálatot kapott, és pillanatokon belül hullámsírba merült. A többiek már kezdték sejteni, hogy a parton a németek nem fogják őket tárt karokkal várni. Vagy hogy éppen tárt karokkal várják őket, csakhogy eme karok ölelése meglehetősen fájni fog. De már nem volt visszaút. Menni kellett. Hamarosan partot értek és lecsapódtak a rámpák. A németek csak erre vártak. Az egyik hajót máris tűz alá vette egy MG-42-es, és az amerikaiak hullani kezdtek. Egy másik hajón eltalálták a szakasz lángszórósának hátán levő tartályt, mely felrobbanva a csónak teljes legénységét megölte. Közben a német mesterlövészek is szedték áldozataikat precíz lövéseikkel a sziklafalak tetejéről. A védelmi vonalak mögötti tüzérség egyfolytában ágyúzott, és soha nem lehetett tudni, hová csapódik be a következő lövedék. Leírhatatlan káosz kezdett eluralkodni-nem volt menekvés a halálos golyózáporból. A katonák tehetetlenül próbáltak fedezékbe húzódni, de sehol sem voltak biztonságban, a németek mindenre lőttek.

A támogatásra szánt kétéltű Sherman Duplex Drive tankok közül csak kettő ért partot. Az egyik beragadt a sárba, a másik néhány katonát védelmezve megindult előre, ám hamarosan német aknára futott és a robbanás következtében kiégett. A szétrepülő roncsdarabok több katonát halálra sebeztek. Az embereken egyre nagyobb félelem uralkodott el, úgy tűnt, hogy ebből az ördögi csapdából nincs kiút.

A veszteség egyre magasabb lett. Az egyik partraszállító hajóból alighogy kiszálltak a katonák, máris tüzérségi lövedék csapott közéjük. Mindannyian holtan terültek el. A támadók közül alig néhányan élték túl a mészárlást, s ők is fedezék és támogatás nélkül maradtak, a partra szögezve. Ezzel szemben a németek csak pár embert vesztettek egy-két parti MG-42-árokban.

A partraszállás első hulláma tehát teljes kudarcba fulladt, az Omaha partszakasz ezen részét nem sikerült biztosítani. A katonák kétségbeesetten várták, hogy a tisztek megoldást találjanak a helyzetre. De nem volt mit tenni, amíg meg nem érkezik az erősítés.

Fordul a kocka

Hamarosan partot ért a következő támadóhullám, melyben már jóval több katona érkezett, a parton veszteglők nagy megkönnyebbülésére. Ezen csapatoknak már sikerült jobban szétszóródni, és nem törődve a veszélyekkel megkezdték az első védvonalt jelentő MG-42-árkok birtokosainak kiiktatását. Nemsokára sikerült feljutniuk a homoktöltés tetején kialakított MG-42-fészkekhez és a homokzsákok mögül leselkedő németekhez is. Sajnos eközben igen súlyos veszteségeket voltak kénytelenek elszenvedni az amerikaiak, mivel a németek lőállásai kitűnő helyekre voltak kiépítve, ráadásul egy 75 mm-es ágyúval is tüzeltek a felfelé törekvőkre. A D3-as kijáratot képező földút kétoldalán, a parton levő töltésre egy-egy betonfedezék volt építve, amelyekből egy-egy géppuska okádta halált hozó tüzét az amerikai csapatok irányába. A mesterlövészek sasszemének köszönhetően azonban rövid időn belül elhallgatott a kerepelés mindkét irányból.

De azért nem ment minden ilyen könnyen. Az egyébként is kegyetlen körülmények tetézésére a töltésen kialakított feljáratok igencsak szűkek voltak, így többnyire csak egyenként lehetett feljutni rajtuk, az ellenség pedig szép sorban lőhette szitává az amerikaiakat. Eközben a parton veszteglő katonákat a sziklafalak tetejéről három bunkerbe épített, 150 mm-es ágyúval is tizedelték a németek.

Nemsokára halvány remény csillant fel a katonák szemében, ugyanis partot ért négy kétéltű Sherman. Mögöttük néhány újabb rohamcsónaknyi amerikai is partra szállt.

A tankok kezelőszemélyzete már óvatosabb volt, mint az aknára futotté, így amint a part szélére értek megálltak, és nem kockáztatták a továbbhaladást, amíg az utászok el nem távolítják az útból a rengeteg aknát.

Irány a kijárat!

És jött a következő probléma. Az utászok ugyanis képtelenek voltak addig dolgozni, amíg a németek tűz alatt tartották a partot. Ez azt jelentette, hogy a gyalogság mégsem lélegezhet fel, hiszen nekik fog kelleni megtisztítani a partot és a sziklafalakat a németektől és bunkerektől, valamint biztosítani a D3-as kijáratot. A tankok csak ezután fogják tudni segíteni a védelmi vonal mögötti terület megtisztítását, először az utászok részére kell lehetővé tenni a munkát.

A gyalogság hát nekilódult és lassacskán ritkítani kezdte a parti védelmet. A mocsokban, sárban, szanaszét röpködő repeszek közt küzdöttek az amerikaiak, centiről centire haladtak, egyik fritz után jött a másik. Ha már mindenki elesett, vagy harcképtelenné vált egy szakaszon, jött a következő csapat és addig-addig irtották a németeket, mígnem szemmel láthatóan fölénybe kerültek.

Hamarosan már több légitámogatás is rendelkezésre állt, és a segítségül hívott vadászbombázók megsemmisítették vagy megrongálták a legerősebb bunkereket, emellett a távolabban elhelyezett tüzérségre is csapást mértek. Az ellenséges tevékenység intenzitása érezhetően csökkenni kezdett.

Időközben a vakmerőbb utászok már megkezdték az aknamező felszámolását, s a szanitécek is nekiláttak a sebesültek ellátásának. Sokan közülük az életükkel fizettek, hiszen a terep még mindig veszélyes volt, bármikor bekövetkezhetett váratlan robbanás.

Hosszú, kegyetlen harc után a véráztatta parton befejeződött a küzdelem. Az amerikai gyalogság a tisztek vezetésével megtisztította a töltés tetejét az összes MG-42-estől, lőállástól, géppuskafészektől, és a 75 mm-es tábori ágyút is sikerült elhallgattatni. A kezdeti kilátástalanság ellenére a támadók túl voltak a nehezén, hiszen sikerült megvetniük a lábukat a parton. A harcképes alakulatok rendezték soraikat, majd elindultak, hogy megnyissák a kijáratot. Ennek egyik széléről váratlanul egy páncéltörő ágyú nyitott tüzet a felfelé haladó gyalogosokra, de ennek kezelőit hamar semlegesítették az amerikaiak. A másik oldalról egy nagyobb csapat német lövész próbálta megállítani a támadókat, ám sikertelenül: a rövid tűzharcban tizenöt-húsz német esett el, ezzel szemben mindössze öt-hat amerikai. A kijáratot tehát sikerült megnyitni, és többé-kevésbé biztonságosnak is lehetett mondani.

Körvonalazódik a siker

Rövid időn belül a szárazföld belsejéből, a közeli, már elfoglalt területekről érkezett egy kisebb amerikai csapat három M3A1-es féllánctalpassal és több gyalogossal. Hasznos erősítésnek bizonyultak, egyesülve a kijárathoz feljutott csapatokkal megkezdték az innen kétoldalra található bunkerek harcképtelenné tételét. Az állások be voltak kerítve, a támadók váratlanul támadhatták hátba a még mindig a partot figyelő németeket. Az egyesített erők ellen a fritzeknek esélyük sem volt, a bosszúszomjas amerikaiak hatékonyan felszámoltak minden ellenállási pontot. Megsemmisítették a két központi, 150 mm-es ágyúval felszerelt bunkert, és több lőállást is a földdel tettek egyenlővé. Egyértelműen fordult a kocka. A part egy része időközben megtisztult az aknáktól, így egy-két tank már megindulhatott, hogy segítsen a bazookásoknak és a többi katonának a megmaradt bunkerek felszámolásában. A partvédelmi vonalban még összesen öt bunker, valamint tíz MG-42-fészek és lőállás volt harcképes állapotban, melyek természetesen mind a part felé néztek, így hátulról érkező támadás esetén kiszolgáltatottak voltak. A legegyszerűbb az lett volna, ha szép sorban kifüstölik őket az amerikaiak, ám a lángszórósok nagy része ekkorra már halott volt. Maradt hát a B-terv: közelharc bunkerről bunkerre, állásról állásra. Megindult a küzdelem-élen a tankokkal, bazookásokkal és utászokkal, hiszen ők tudták leghatékonyabban rombolni az állásokat. Robbanások, lövések zaja, eszeveszett német kiáltások keveredtek a levegőben. Az amerikai csapatok teljes mértékben a part urai voltak, számottevő ellenállás nélkül haladtak végig a partvédelmi vonalon, romokat és elesett németeket hagyva maguk mögött. A vártnál gyorsabban végeztek a feladattal, a fritzek kézifegyver-tüze haszontalannak bizonyult, főleg a tankok fedezetének köszönhetően. Hála a meglepetés erejének, a támadók szinte semmiféle veszteséget nem szenvedtek. Ez morálisan sokat dobott rajtuk, pláne a parti vérengzés után. Ráadásul most a szerencse jött csőstül, az egyik bunker mellett egy személyzet nélküli, alkatrészekkel ellátott SD. KFZ. 11-es német szervizkocsira bukkantak. Ezt máris hadrendbe állították, a későbbiekben még jól jöhetett a további harcok során megsérült Shermanek javításánál.

Közben a parton maradt csapatok és tankok is feljutottak a védelmi vonal mögé. A teljes part megtisztult, az első védelmi vonal pedig többé nem állhatta útját az inváziónak. Az amerikaiak biztosították a D3-as kijáratot, most pedig a hátralevő bonyolult, sövényekkel és romos épületekkel tarkított terület megtisztítása várt rájuk. Mindenki bízott benne, hogy ez már könnyebb lesz, így hát nekivágtak...

Változatos terepen

Az első feladat a teljes területnek-a parttal együttvéve-kb. a közepén található, bázisként jelölt, németek által ellenőrzött kis tanya elfoglalása volt. Túlzás volt bázisként emlegetni, hiszen három parancsnoki sátorból, egy rúdon lobogó német zászlóból és egy nagyobb vidéki házból állt, emellett parkolt ott egy újabb SD. KFZ. 11-es is.

Elég volt egy kisebb csapat, mely a tankok támogatásával rohamra indult, és hamar kiiktatta a néhány elrejtőzött németet. Úgy tűnt, hogy ennyi volt a védelem, a katonák elkezdték felhúzni a jenki zászlót. Ám ekkor hirtelen a ház mögötti sövények közül egy jól álcázott Flammpanzer lángszórós harckocsi rontott rá nagy robajjal az amerikaiakra, lángot okádva. Sikerült is némi veszteséget okoznia a meglepett gyalogságnak, a tűz több katonát fájdalmas pillanatok átélésére kényszerített. A Shermanek azonban gyorsan beavatkoztak, bemérték és többször eltalálták a páncélost. Az erős frontpáncélzatban ugyan komoly kárt nem tettek, de a kezelőszemélyzet látta, hogy a nagy célpontnak számító tankkal sokáig úgysem húzhatják. Így kiugráltak belőle, és néhány lövés leadása után megpróbáltak elpucolni, ám a gyalogság kézifegyverei és a tankok géppuskái lekaszabolták őket. A tanya tehát megtisztult és végre tényleg felkerülhetett az új zászló. Az itt talált szervizkocsit is beosztották a csapatokhoz. A Flammpanzert is gyorsan helyre lehetett volna hozni és használni, de pontos kezelésével nem voltak tisztában az amerikaiak, így az esetleges balesetek elkerülése érdekében inkább nem nyúltak hozzá.

Újabb feladatok következtek. Sok volt még a felderítőmunka, a katonák folytatták óvatos útjukat. Átvizsgálták az innen keletre található néhány házat és épületet-mindegyik üres volt. A közelben található kis temetőbe is benéztek, errefelé sem akadt dolguk. Szomorúan szemlélték az elcsúfított, tönkretett környezetet.

Bámészkodásra azonban nem volt idő, tovább haladtak észak felé. Errefelé számos nagy lakóház és egyéb épület volt, valamint egy vasútállomás, melyek-felületesen szólva-egy nagyobb körszerű alakzatban helyezkedtek el. Közöttük egy gyönyörű kis park bújt meg, szinte érintetlenül. Óriási ellentétben állt a környező épületekkel, mivel azok nagy része tüzérségi találatoktól megtépázott romhalmaz volt csupán. A közeli vasútállomáson halmokban álltak az üzemanyagoshordók, ládák és nagyméretű rakományok.

Messziről nagyjából ennyit lehetett látni. Sok jó fedezéket, búvóhelyet és lőállást rejtett magában a hely, így az amerikaiaknak óvatosan kellett előrenyomulniuk. A hatékonyság érdekében célszerű volt kissé szétszóródni, ezért a területet megfelezték: a bal felét, ahol főleg lakóházak voltak, a féllánctalpasoknak kellett megtisztítani a gyalogság segítségével; a másik felét, ahol néhány épület és az állomás feküdt, a tankoknak kellett átfésülni. Utóbbiak az elsőnek átvizsgált épületeknél nem tapasztaltak ellenséges tevékenységet, ám ahogy az állomás széléhez értek, az egyik bejárattól egy Marder III-as páncélvadász lőtt rájuk lesből. Eltalálta ugyan a Shermanek egyikét, de nem volt elég pontos. Még mielőtt a kezelők javíthattak volna a célirányon, az M4-esek kiiktatták az útból a páncélvadászt.

Eközben a féllánctalpasok nehezebben jutottak előre, mivel az általuk átvizsgálandó házak némelyikéből német lövészek nyitottak tüzet. A járművek és a kísérő gyalogság ezt viszonozta, komoly tűzharc alakult ki. Közben számos amerikai életét vesztette a féllánctalpasokban. Mások sem jártak jobban, főleg akik fedezék nélkül lőttek vissza a németekre. A fritzek ugyanakkor jóval lassabban fogytak, hiszen tökéletes védelmet élveztek a házakban.

A támadók végül nagy nehezen, létszámfölényüknek hála, némi veszteség árán sikeresen megtisztították a házakat. Most, hogy a terület mindkét felén elvégezték a teendőket, következhetett az állomás, mely természetesen különös jelentőséggel bírt. A tankok dübörögve behatoltak a területére és ekkor a kezelők elé hirtelen egy hatalmas vasúti ágyú sziluettje került, amely eddig nem volt észrevehető a kitűnő álca és a magas épületek takarásában. Meglepő módon teljesen őrizetlenül hagyták a németek, pedig működőképes volt, ezáltal pedig a szövetséges hajókra óriási veszélyt jelentett. Azonnal el kellett takarítani az útból. A harckocsik lövegüket az ágyú felé fordították és közeli lövéseik után az acélmonstrum levágott fejű sárkányként csuklott össze, óriási lángcsóvát és füstöt képezve maga körül. A veszély elhárultával a parttól távolabb horgonyzó hadihajók már partközelbe tudtak jönni, így a csapatok segítséget kérhettek a további ellenállás felszámolásához. A USS Augusta hadihajó parancsnoka felajánlotta a tűztámogatást, melyet összesen négy alkalommal tudott biztosítani a szárazföldi csapatoknak. Ez hatalmas pluszt jelentett, mert a hátralevő területen még több ellenséges bunker és tüzérségi ágyú volt, melyeket meg kellett semmisíteni.

Előtte azonban még az állomást is meg kellett tisztítani, ezt továbbra is az élen haladó Shermanek végezték a gyalogság kíséretével. Hamarosan ismét tüzet nyitottak a németek a vasúti vágány kétoldalán álló épületekből. A gyalogsági megfigyelők azonban egy-kettő megadták a pozíciókat a tankoknak. A németek csak egy hirtelen feléjük forduló lövegtornyot láthattak, bumm-bumm és az épületek részleges összeomlásával a lövések is megszűntek. Úgy tűnt, most a fritzek kerültek csapdába, viszont az is látszott, hogy reménytelen helyzetük ellenére harcolnak foggal-körömmel. Továbbra sem ártott az óvatosság, de még így sem lehetett elkerülni a váratlan harci helyzeteket. Ahogy az állomás északi részére értek a jenkik, máris kisebb tankcsata alakult ki, ugyanis két rövid csövű Panzer IV-es támadt szemből a csapatokra. Párszor pontatlanul a Shermanek felé lőttek, de közvetlen találatot nem értek el. Ellenben az öt M4-es a nyílt harcban nem hibázott, könnyedén elsöpörve a Panzereket. Kisebb károk ugyan a Shermaneken is keletkeztek, de javításra nem szorultak.

A győzelem kapujában

Következhetett az utolsó védvonalban elhelyezkedő bunkerek és állások elleni támadás. A katonák már szinte érezték a győzelem illatát, és tudták, hogy hamarosan kipihenhetik a gyötrelmes küzdelmet is. Egyre lelkesebben haladtak tovább. A tankok, a gyalogság és az összes amerikai egység felkészült, hogy együttes erővel iktassák ki a két különálló, sziklafal oldalú domb tetején megmaradt nehéztüzérséget és minden egyéb védelmet.

Nem jutottak messzire, ugyanis mindkét helyről ágyúzni kezdtek a németek a sűrű amerikai alakzatok közé. A támadókat váratlan becsapódások lepték meg, földet és mindenféle törmeléket szórva rájuk. Áttörni csak nagy veszteségek árán lehetett volna, így inkább a lehető leggyorsabban visszahúzódtak és biztonságos távolságból tervezték meg az új támadást.

Legelőször is a szervizkocsik segítségével rendbehozták a tankok kisebb sérüléseit, valamint a szanitécek gyorsan ellátták a sebesülteket. Ezután a tisztek jelentették a USS Augustának a német állások koordinátáit. Pillanatokon belül az újabb roham előkészítéseként a hadihajó többször is pusztító tüzet zúdított az ágyúval felszerelt bunkerek nagy részére, és a mellettük felállított 150 mm-es nehéztarackokra. A lent várakozó katonák látták a domb tetején bekövetkező robbanásokat, a mindent elborító füstöt és port. Kizárt volt, hogy ezt az ágyúzást bárki is túlélje.

És valóban. A tűzerő igen hatékonynak bizonyult, következtében a németek súlyos veszteségeket szenvedtek, tüzérségük nagy része megsemmisült.

A tankok mostmár újra elindulhattak a gyalogsággal együtt. Könnyedén a domb aljához értek, ahonnan már csak egy-két magasra irányzott lövésre volt szükség. Az ütegek, őrtornyok helyén mindössze romhalmazok és elesett németek maradtak. A közelben volt egy kisebb szerviztelep, amely a néhány őrködő német eltávolítása után szintén amerikai kézre került.

Már csak a nyugati domb meggyengült védelme állt ellen. Ennek ellenére a németek még mindig nem gondolták úgy, hogy vörös szőnyeget terítenek a már egyértelműen győztes szövetségesek elé. Készek voltak inkább meghalni.

Az amerikaiak a széles felvezető földúton elindultak a dombra. A feljárat tetején kétoldalt egy-egy gyalogsági bunker őrködött, melyekből jópár német lövész figyelte tüzelésre készen a közeledőket. Hirtelen lőni kezdtek, ám ártani nem tudtak, a gyalogság előtt haladó Shermanekről hatástalanul pattogtak le a golyók. A kezelők azonban hamar reagáltak és közvetlen közelről nyitottak tüzet a bunkerekre. Az erős vasbeton falak sokáig állták a lövéseket, de egyre inkább összeroncsolódtak, ahogy a bennük tartózkodók sem kerülhették el sorsukat. Egyre több német esett el, míg végül a bunkerek szinte összedőltek és végleg elhallgatott a lövöldözés.

Ettől kezdve az amerikaiak szinte akadálytalanul nyomultak előre. Először egy PAK-40-es páncéltörő ágyú roncsaira bukkantak a domb szélén, az egyik megsemmisített bunker mögött. Szemlátomást egy vadászbombázó, esetleg tüzérségi találat üthette ki. A tankok személyzete örülhetett, hogy nem tudta meglepni őket a jó lőhelyzetből.

Míg a katonák a roncsokat vizsgálták, váratlanul egy kb. tizenöt fős német lövészcsapat támadt rájuk, kézifegyver-tűzzel árasztva el őket. A túlerő ellen persze esélyük sem volt. A választűz, a tankok gépfegyvereivel kiegészítve pillanatok alatt lemészárolta őket. Fél percen belül az összes fritz holtan hevert a földön.

Az amcsikat egyre kevesebb méter választotta el feladatuk befejezésétől. Hamarosan elhaladtak egy szintén vadászbombázó vagy tüzérség által lerombolt, eredetileg 150 mm-es ágyúval ellátott bunker mellett. Másik oldalon két üres parancsnoki sátor volt, mely szintén azt bizonyította, hogy már csak néhány német védekezik.

A teljesen hiábavaló áldozat újabb példája volt, mikor az ellenkező oldali őrtoronyból egy német felderítő kezdett lőni. Csakhamar halálos sebet kapott. A közelben egy újabb megsemmisült bunker feküdt, melynek torkából a változatosság kedvéért szintén 150 mm-es ágyú lógott ki.

Az amerikaiaknak ezután az tűnt fel, hogy a közelben több lezuhant szövetséges vadászbombázó roncsa volt szétszóródva. Hamar összeállt a kép, ugyanis a másik oldalon négy-öt elhagyott, négycsövű 20 mm-es Flakvierling gépágyúval felszerelt légvédelmi teherautó parkolt, ezek mellett pedig tüzérségi ágyúk maradványai látszódtak. Egyértelműen következtetni lehetett, hogy az ágyúkat a repülők bombázták le, melyeket pedig csúnyán megrongált a légvédelem, s messzire már nem is juthattak, lezuhantak. A légvédelmi tüzéreknek azonban az ágyúk megsemmisülése után már nem volt mit védeniük, így az esetleges újabb támadások elől a bunkerekbe menekültek.

Bizony már a jelképes ellenállás fogalma is kezdett szertefoszlani, a két közeli parancsnoki sátor teljesen üres volt, ahogyan az utolsó nagyobb épület, egy gyönyörű, tipikus normandiai ház is. Az utolsó ellenállási pontot egy már megrongált, 150 mm-es ágyúval ellátott bunker jelentette. Az amerikaiak számára ez már tényleg gyerekjátéknak bizonyult, mindenféle nehézség nélkül, rövid idő alatt megsemmisítették. Ez pedig nem jelentett mást, mint hogy a Dog Red szektorért vívott hosszadalmas harc végetért. A német zászló helyére itt is felhúzták a csillagos-sávos lobogót. Hamarosan a terület nyugati feléről, egy félreeső kis tanyaházból négy német került elő, akik megadták magukat. Jobban jártak, mint 316 társuk, akik abban a tudatban estek el a csatában, hogy sikerül az inváziós erőket a tengerbe szorítaniuk.

A bő egy óra alatt, míg a harc zajlott, az amerikaiak is alaposan megszenvedték a maguk részét. 334-en vesztették életüket, közülük legtöbben a parton estek el. Az előzetes kockázati felmérések a támadási terv alapján kb. száz emberrel kisebb maximális veszteséggel számoltak, mely sajnos a hatalmas káosz miatt tarthatatlan volt.

A győzelemért hozott áldozat semmiképp sem volt hiábavaló, hiszen a szövetségeseknek sikerült megvetniük a lábukat Nyugat-Európában, ennek köszönhetően kevesebb mint egy év alatt az immár hetven éve befejeződött világégés is végetért Európában.

A veszteségek

A csata után elkészült mindkét fél hivatalos veszteséglistája.

Német veszteség:

Két tank, egy páncéltörő ágyú, egy tüzérségi ágyú (a legtöbb tüzérségi ágyú az egyebekhez került besorolásra), egy szállító jármű (típusa ismeretlen), 276 hagyományosan képzett katona (lövész, gépfegyveres), 40 különlegesen képzett katona (panzerschreck gyalogos, lángszórós, szanitéc, felderítő, utász, mesterlövész, tiszt), hat egyéb (vasúti ágyú, tüzérségi ágyúk, stb.).

Összesen: 327 egység.

Amerikai veszteség:

Egy tank, 206 hagyományosan képzett katona, 128 különlegesen képzett katona (bazookás, lángszórós, szanitéc, felderítő, utász, mesterlövész, tiszt), négy egyéb (vadászbombázók, rohamcsónak).

Összesen: 339 egység.

Közvetlenül a csata után az amerikaiak a következő egységekkel rendelkeztek (megmaradt egységek+zsákmányok):

Három felderítő jármű (M3A1-esek), hat tank (öt Sherman+a Flammpanzer), egy páncéltörő ágyú (PAK-40-es, zsákmány), két szállító jármű (SD. KFZ. 11-esek), 59 hagyományosan, illetve 38 különlegesen képzett katona (a csatában részt vett 431 katonából tehát csak 97 maradt életben, ami majdnem 78 %-os veszteséget jelent), 21 egyéb (rohamcsónakok, zsákmányolt tüzérségi ágyúk, légvédelmi teherautók, stb.).

Összesen: 130 egység.

A Dog Red szektorban megadott fő célkitűzéseket, azaz a partszakasz biztosítását, illetve a német bázis elfoglalását sikerült teljesíteni. De a küzdelemnek nem volt vége. Épphogy elkezdődött...