Az utolsó csillagsquashos

A virtuális valóságba átültetett változat alapjai tulajdonképpen változatlanok maradtak, két végtelenül egyszerű játékmechanika, nevezetesen a fallabda (squash) és a faltörő játék (pl. Breakout az Atari-korszakból) keresztezéséből egy pillanatok alatt megtanulható, de a végtelenségig csiszolható, igény szerint minden porcikánkat megmozgató VR különlegességet kapunk. Nem próbálnám megbecsülni sem, hogy ez "hagyományos" formában ma milyen széles közönséget lenne képes vásárlásra csábítani, de nagyon jól tudjuk, hogy az a fránya headset a fejünkön a game changer, ami képes az érzékszerveinknek szánt ingereket és a saját kezeinkkel végrehajtott mozdulatainkat egy komplex mágiává transzformálni. Méghozzá micsoda ingereket! A látványvilágot a minimalista jelzővel lehet a legegyértelműbben meghatározni, de ez nem a hardver technikai limitációjából vagy a készítők tapasztalatlanságából eredendeztethető, hanem egy fölöttébb igényes, ízléses megvalósítása a grafikai stílusnak. Az egyszerű színek, lekerekített formák, futurisztikus elemek tagadhatatlanul rezonálnak a Rez Infinite hasonló képi világával, de Michael Jackson és Janet Jackson "Scream" c. dalának videoklipje is bevillant két ütés között a "minimalist+futuristic+squash" kulcsszavakra keresve az emlékeim között, mint inspirációs forrás. A vizualitással tökéletes szimbiózist alkot a C-Smash VRS zenei kínálata, bár én személy szerint nem rajongok túlságosan az elektronikus zenei műfajokért, de nehezen tudnék az elhangzó techno és rave muzsikáknál jobban passzoló darabokat találni az adrenalin-dús, pörgős játékmenethez.

Miután rámarkoltunk a virtuális ütőnk markolatára, nincs más dolgunk, mint minél gyorsabban lebontani a világűrben lebegő squash-pálya szemközti oldalán elhelyezkedő, különböző méretű, néha mozgó, néha speciális hatásokkal felruházott, néha egy láthatatlan fallal védett téglalapjait. A szabad kezünkkel húzhatjuk magunkhoz a labdát szerválni, illetve lehetőségünk van bizonyos mennyiségű sikeres ütés után egy erősebb, több réteget átszakító ütésre. Hogy ez mennyire valósághű, mennyi köze van az igazi sporthoz, azt nem tudom megítélni, mert pontosan ugyanannyi tapasztalatom van az ütős labdajátékokkal a való világban, mint a félautomata gépfegyverekkel...de videójátékként definiálva legalább annyira élvezetes, mint lövöldözni a virtuális valóságban. A bitből készült labda fizikája megszokható, kitapasztalható, tanulható, az ütőt a kezünkben szinte valódinak érezzük a kellően reszponzív mozgáskövetésnek és a haptikus visszajelzésnek hála.

Mama helyén marad!

Minden adott tehát a remek kikapcsolódáshoz, már csak egyetlen követelménynek kell eleget tennünk, a játék brutális helyigényét kell kielégítenünk. No nem az SSDnket fogja felzabálni a nem túl méretes VRS, hiszen a klasszikus CD-ROM 650 Megabájtos kapacitásával is beérné a teljes játék, a szükséges játéktér mérete okozhat komoly fejtörést hozzám hasonlóan másoknál is. Mivel a játék lényege, hogy a labdát a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a célnak megfelelő legoptimálisabb szögben, a lehető legerősebben találjuk el, ezért helyre van szükségünk, nagyon sok helyre. 3x3 méteres játéktér alatt nem ajánlom senkinek, aki komolyan gondolja, de még megnyugtatóbb lehet egy 4x4 méteres szabad tér az aggodalmaktól mentes immerzió megéléséhez. Ha viszont el tudjuk engedni a kompetitív részét és csak játékként fogjuk fel, akkor lehetséges az analóg karokkal is jobbra-balra mozogni, sőt, még ülő módban is elütögethetünk békésen. De hát miért kell ekkora tér, ha be lehet állítani a játéktér határait és veszély esetén riaszt a rendszer? - kérdezhetnéd jogosan, amire a válaszom az lenne, hogy: -Igen, nem...az ellen nem véd! Elég, ha csak egy nagyobbat ugrunk/lépünk valamelyik irányba, lendítjük a karunkat és beláthatatlan következményei lehetnek egy villámgyors és erőteljes ütőmodulatnak, ha találkozik valamivel, valakivel. (A párom cserepes virága tudna mesélni...imádkoztam az ütközés utáni pillanatban, hogy ne legyen baja…a DualSense VR kontrollernek.) A játék Challange módját elengedve, a testi épség megőrzése és az anyagi károk mellőzése mellett kiállva marad a Zen mód, amivel tulajdonképpen csak annyit vesztünk, hogy megszűnik az időre teljesítés nyomása és nem kell előröl kezdenünk egy kört, ha hibázunk. A C-Smash VRS ebben a formában is egy szórakoztató, de immáron könnyedebb időtöltés, de a Beat Saberre emlékeztető aktív elemeit megőrizve egy lépéssel közelebb kerül a Rez, a Tetris Effect vagy a Humanity által közvetített meditatív VR élményhez.

Nem hiszem, hogy bárki is ezért fog rohanni PlayStation VR2-ért a boltba, de ha már valaki rendelkezik vele, akkor mindenképpen ajánlom a döntést jelentősen megkönnyítő próbát az ingyenesen elérhető demo változattal, hátha be tud húzni az egyszerűség és nagyszerűség gondosan eltalált keveréke, esetleg jól jöhet egy kis mozgással felszabadított endorfin is bármikor. A többjátékos módozatokat sajnos nem tudtam kipróbálni, mivel egy bő órányi céltalan lobbyban ütögetés elteltével sem volt még egy földlakó, aki csatlakozott volna. A Synapse után kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a meglehetősen soványka tartalmat mérlegre téve ismét vastagabban fogott a ceruza a kelleténél, akármennyire is klassz VR játékot tett le a Wolf & Wood csapat az asztalra. Nem ismerem a Sony jövőbeli terveit az eszközzel kapcsolatban, de kifejezetten jót tenne neki, ha minden VR2 vásárló kapna ehhez hasonló apró, ötletes indiekből egy csokorra valót vásárláskor, vagy elkezdhetnének beszivárogni a Plusba szép lassan.