Horizon Zero Dawn - BACKLOG

Arra emlékszem, hogy bár kifejezetten tetszett a játék, de valamiért úgy alakult akkoriban az életem (új munkahely, költözés, majd PSVR vásárlás), hogy nagyjából a felénél parkolópályára került Aloy története, és majdnem örökre ott is maradt. Miután többen és többször is próbáltak meggyőzni a nagyszerűségéről, illetve az idei (szintén nem túl erős felhozatalban megjelent) folytatás is felkeltette a "nextgenre" (azért next még mindig, mert csak nem akar kurrensé lenni...) kiéhezett nyálmirigyeimet, úgy döntöttem, hogy a striderek közé csapok újra. Igaz éppen a nyári szabadságomat töltöm, de még így sincs végtelen időm, így már a játék kezdetén lefektettem az új open-world szabályomat: csak a fő történeti szálra koncentrálok. Könnyű ezt mondani persze, mert ha elmerülsz egy homokozóban, nehéz nemet mondani a tarkódban lüktető OCD-nek, de nagyjából sikerült a vállalásom: jónéhány mellékküldetés ugyan végig játszódott, de a kifejezetten tápolásra és platinázásra kihegyezett "lifeinvader" szálak csábításának nem engedtem. A Sony tavaly mindenkinek ajándékba adta a Complete Edition-t a "Play at Home" ajándékozási hullám keretében, a "The Frozen Wilds" kiegészítőt is tartalmazó változatba még így is sikerült mintegy 40 órát beletennem.

Mondanom sem kell, hogy az öt éves cím még mai szemmel is egészen gyönyörűnek mondható és PlayStation 5-ön már natív 4K/60 fps minőségben élvezhető. A szó szoros értelmében, hiszen a - gépek elleni - harcrendszer ordít a folyamatos flow élményért, az állítható nehézség/grindelésre szánt idő függvényében kellemes és szórakoztató kihívást eredményez. Közepes nehézségi fokozaton nem éreztem se frusztrálónak, se túl könnyűnek a harcokat, szerintem jól sikerült belőni az arany középutat a fejlesztőknek. Az emberek elleni küzdelem viszont egészen gyenge pontja a játéknak, főleg a közelharc, de az MI sincs enyhén szólva sem a helyzet magaslatán, amit a mennyiségbeli fölénnyel próbálnak egyensúlyozni. Ha már itt tartunk, volt még egy kevésbé kidolgozott része a játéknak: az Assassin's Creed játékokban megszokott "mindenhová fel tudok valahogy mászni-kapaszkodni" életérzés hiányzott, helyette a narratív csőjátékokban előszeretettel használt, jól kiemelt fix pontokon közlekedés okozott nálam némi disszonanciát, de ezt betudom a fejlesztők tapasztalatlanságának is ezen a téren.

Az utóbbi években fokozottan hajlamos vagyok másokkal egyetemben a panaszkodásra, hogy kevés új eredeti ötlet kap zöld utat AAA kategóriában, a kiadók nem akarnak kockáztatni. A Guerilla-nak szerencsére bizalmat szavazott a Sony és megvalósulhatott egy igazán remek történet, amelyben találkozik a távoli múlt a távoli jövővel. Az emberi civilizáció különféle módokon bekövetkező vége egy viszonylag elkoptatott, éppen emiatt nem is túl hálás téma, de nyakon öntve a szinte teljesen ismeretlen, mindössze feltételezésből táplálkozó törzsi kezdetekkel egy eredeti, egzotikus koktélt eredményezett. Az első pillanattól visznek magukkal a kérdések: Mi történt? Miért történt? Hol vagyunk? Mikor vagyunk? Kik vagyunk? Aloy karaktere igazi telitalálat, nehezen tudom elképzeli, hogy valaki nem szimpatizál vele. (Már ha nem azon játékosok közé tartozik, akik számára feldolgozhatatlan nehézséget jelent egy ellentétes nemű protagonista irányítása egy videojátékban.) Azonban a többi szereplő életre keltése elég vegyes benyomást hagyott bennem: Rost, Sylens, Teersa, Erend, Varl jóval kidogozottabb karakterek is lehettek volna, de a bőség zavarában egyszerűen túl kevés idő jutott a mélyebb megismerésükre. Ezt nem is nevezném feltétlenül problémának, a funkciójukat betöltik, ez az open world címek velejárója. (Aki tartós romantikus kapcsolatot szeretne annak nem biztos, hogy a Tinderen kell keresgélnie, aki pedig hosszas karakterfejlődésre vágyik az jobban teszi, ha a két órás mozifilmek helyett a sorozatok világában kutat.) A fő történeti szál és a főbb karakterek kellőképpen érdekesek, a mellékküldetéseken és az azokhoz kapcsolódó szereplőkön már jóval kevésbé érezhető a törődés, az eredetiség, a változatosság.

Az elmaradhatatlan rutinos OW térképporszívózást - területfoglalás, gyűjtögetés, cuccok fejlesztése - ezúttal kihagytam, vagy csak éppen megkóstoltam, a Tallneck-ekért viszont jár a piros pont: a design és az ismert funkció megújítása is kiemelkedő. A gépszörnyetegek kidolgozottsága és animációja egyébként is átlagon felülni, egyszerűen imádtam a leghatalmasabbak ellen is harcolni, taktikázni, próbálkozni. Így utólag tényleg nem is értem azt sem, hogy miért hagytam félbe anno, illetve azt sem, miért vártam öt évet, hogy újra elővegyem. (A kérdés nyilván költői, a polcomon sorakozó backlogra tekintve...) Főleg úgy, hogy a fantasztikus soundtrack-jét már számtalanszor végig hallgattam, tökéletes háttérzene szinte mindenhez, legyen szó munkáról, pihenésről, vagy alvásról. Az ezer éve letűnt - mai modern - világ maradványai félelmetesen lélegzetállítóak, emlékeztettek rá, hogy mi is csak apró porszemek vagyunk és minden, aminek kezdete van, egyszer véget is ér. (Ráadásul olyan időket élünk, hogy szinte bármelyik pillanatban bekövetkezhet...de nem érdekel senkit.) A Horizon első része is véget ért és most látom már én is, mennyire elismerésre méltó, sikerre érdemes új világot tett le a Guerilla az asztalra. Remélem a fejlesztők több spanglit fogyasztottak a Forbidden West fejlesztése során, mert akkor biztosan sikerült élettel telibb karakterekkel és izgalmasabb, kicsit őrültebb történetekkel megtölteni a térképet. Gyermekbetegségei miatt, objektív arcmaszkomat felvéve egy nagyon erős 8-asnál nem biztos, hogy tudnék rá most magasabb pontszámot adni, de a kreatív világépítés és az élveztes játékmenet miatt teljesen megértem azokat is, akik platinázzák.