Sikoly (2022)Mozi

1996-ban Wes Craven rendező és Kevin Williamson forgatókönyvíró a Sikoly című filmmel új életet lehelt az akkorra már teljesen kivéreztetett, hat láb mélyen heverő slasher műfajba. Tették ezt úgy, hogy ahelyett, hogy egy újabb tizenkettő-egy-tucat gyilkolós-darabolós tinihorrort készítettek volna, inkább kifigurázták a zsánert – görbe tükröt tartottak elé, de közben tisztelegtek is előtte, ahogy kell. Az átütő sikerhez pedig olyan okos és intelligens eszközöket használtak, amelyek manapság már rettenetesen klisésnek és sablonosnak számítanak, de akkor, a kilencvenes évek közepén még teljesen frissnek hatottak: a filmbeli karakterek közvetlenül kiszóltak a befogadónak, kommentárt fűztek a műfajhoz, a figurák hosszú sorokon keresztül magyarázták a slasherek szabályait, miközben ők is egy slasher szereplői voltak, sőt, a Sikoly odáig ment, hogy ezek a karakterek gyakorlatilag ezt tudták is magukról. A film üzenete túlmutatott a mű keretein: úgy alkalmazta a slasherek bevált, de már agyonhasznált kliséit, hogy közben a feje tetejére állította őket – egyszerre volt közhelyes és újszerű, ezzel pedig megingathatatlan státuszt érdemelt ki a halhatatlan horror-klasszikusok panteonjában, és Wes Craven is beírhatott magának még egy kultikus mesterművet Az utolsó ház balra, a Sziklák szeme és a Rémálom az Elm utcában mellé. Az anyagi siker természetesen folytatásokat követelt, ahogy az Hollywood nagy könyvében meg van írva: a második felvonás még remekül elélcelődött a slasher-folytatások létjogosultságának kérdésén és silányságán, a harmadik viszont már nem tudta megismételni az első kettő bravúrját, és lényegében azzá vált, amit úton útfélen kigúnyolt. Ezután tizenegy év telt el, mire újra láthattuk az időközben popkultúrális ikonná avanzsáló Ghostface-t: ezalatt az idő alatt a Sikoly-franchise sztárjai szépen eltűntek a süllyesztőben, Wes Craven a legutóbbi etap óta nem csinált sikeres filmet, Kevin Williamson egy-két közepes tévésorozat-szkripten kívül nem sokat tett le az asztalra. Innen szép lett volna nyerni, azonban a negyedik epizód nem tudta beváltani a marketingkampány során nagy mellénnyel hangoztatott ígéretét, hogy „ezúttal minden más lesz, mint eddig”, ráadásul a filmtörténelem egyik legtöketlenebb befejezésével sem volt képes bebizonyítani, hogy maradt még ebben a sorozatban akár egyetlen csepp vér is.

Újabb tizenegy év ugrás az időben: a széria túl van egy három évadot megélt silány MTV-s tévésorozaton, Wes Craven hat esztendeje elhalálozott, a franchise producerét, Harvey Weinsteint szexuális zaklatási ügyei miatt lecsukták, a Neve Campbell-Courtney Cox-David Arquette trió már a „futottak még”-kategóriát gyarapítja (Cox-ot például nem csak a karrierpokol tűntette el, de az a két tucat plasztikai műtét is), a Sikoly-filmek védjegyei pedig maguk is kliséssé és elhasználttá váltak. Ámde a slasher műfaj újra divatba jött, többek közt a 2018-as Halloweennek köszönhetően, ami úgy mesélt el egy régi-új történetet (egyébként zseniálisan), hogy egyfajta folytatás/reboot hibridként egyszerre keresett új utakat és csatlakoztatta be a régi, jól ismert szereplőket a friss csapásvonalba. Ugyanezt teszi a Sikoly következő, immáron szám szerint ötödik epizódja: a félig sequelek, félig soft rebootok nyomvonalán halad (amely trend egyébként nem csak a horror zsánerben vetette meg a lábát – lásd: Jurassic World vagy a Disney Star Wars-trilógiája), mialatt teljes mértékben hű marad saját szellemiségéhez. Ennek megfelelően a film folyamatosan frappáns, egyben pimasz módon reflektál a jelenkor idegesítő trendjeire, az elmúlt esztendők horrorjait kifigurázva ülteti át a franchise receptjét a következő évtizedbe, de nem csupán a fantáziátlan, elsősorban az erőltetett, mindenfajta bátor kísérletezést nélkülöző fan service-re alapozó folytatások, hanem a habzószájú toxikus rajongók és az ötlet, illetve kreativitás hiánytól szenvedő Hollywood is megkapja a magáét. Új szabályokat fektet le (a negyedik résszel ellentéten itt sikerül is neki a mutatvány), mi több, nem rest saját magát is szembeköpni – és az olyan suta, széllel szembe hugyozó próbálkozásokkal ellentétben, mint a Mátrix: Feltámadások, végig önazonos tud maradni és úgy feszegeti a határokat, hogy nem szakítja át őket.

Persze a Sikoly 5 nagyban megkívánja a közönségtől, hogy szemet hunyjon a horrorokból megszokott hibákon és logikátlanságokon, attól kezdve, hogy a szülők, mint olyanok, kvázi nem léteznek ebben a filmben (a forgatókönyvírók minden létező módon, mindenféle mondvacsinált okkal próbálják távol tartani őket), azon át, hogy a rendőrök valamiért sosem érnek oda időben a gyilkosság színhelyére, azzal befejezőleg, hogy az amúgy alapjában véve zsúfolt helyszíneken pont akkor nincs ott senki, amikor megölnek valakit. Nyilván ezen ostobaságok nagy része mintegy alanyi jogon járó árukapcsolások egy Sikoly-filmnél, az már egy másik dolog, hogy a klasszikus triumvirátus tagjai is újra és újra megszegik azokat a szabályokat, amelyeket nagyon is jól ismernek (emiatt az egyik kulcsfontosságú karakter halála pl. egyszerre hihetetlenül stílusos és rettentően béna), valamint a filmekről és a slasherek hatásmechanizmusáról való értekezéseket is túlbonyolították, jól lehet, itt valószínűleg az a szándék sült el visszafelé, hogy ne csak a legelvetemültebb filmrajongók legyenek képben, hanem az átlag mozinézők is felfogják a lényeget. Összességében mégis pozitív irányba billen a mérleg, mivel Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett (a páros a 2019-es Aki bújt-tal szerzett magának komolyabb hírnevet a műfajban) a széria visszatérő elemeit (például a lehető legrosszabbkor megcsörrenő telefont vagy a nyitott hűtő és szobaajtókat) ügyesen megcsavarva játszadoznak a nézők pattanásig feszült idegeivel. Ez gyakorlatban úgy néz ki, hogy az alkotók direkt úgy állítják be az eseményeket (a remek operatőri munka és a kellő pillanatban felsikoltó zene segítségével), hogy biztosak legyünk benne, a gyilkos pont akkor és pont onnan fog lecsapni, ahogyan azt a nagy horrorfilmes szabálykönyvben megírták, azonban mire épp felszökne a vérnyomásunk és felkészülnénk egy kiadós kaszabolásra, végül nem történik semmi – és ezt többször is eljátsszák, mire tényleg beindulna a buli. Okosan vezénylik le az egészet, pöccre pontosan addig mennek el, ameddig azt a nézők ingerküszöbe megengedi, anélkül, hogy átesnének a ló túloldalára.

Márpedig a jól kimért arányok és az arany középút megtalálása manapság fájdalmasan ritka. Meglepő, hogy pont egy olyan franchise lelt rá, amelyről négy rész (kettő remek és kettő gyenge epizód) után mindenki azt hitte, hogy menthetetlenül ki van véreztetve és az eddig bevált receptjei a mai filmes berendezkedésben működésképtelenek – arról nem is beszélve, hogy a szakemberek egyre kevésbé képesek megfelelő tisztelettel hozzányúlni az olyan nagy, hosszú múltra visszatekintő nevekhez, mint amilyen a Sikoly. Mert végülis a legfontosabb a tisztelet: a Sikoly 5 ebben tényleg nem szenved hiányt, látszik rajta, hogy a készítők igazi odaadással viseltettek, nem csak a film, hanem lényegében az egész zsáner felé. Nem egy újabb lelketlen, pénzhajhász hollywoodi alibi-termék, hanem egy valódi lelkesedéssel, szenvedéllyel megírt és megrendezett meta-horror, amelynek egyszerűen minden egyes jelenetén érezni, hogy rajongók készítették rajongóknak. A megidézett pillanatok mosolyt csalnak majd a nézők arcára, a karakterek nevei garantáltan szíveket fognak megdobogtatni, a díszletek falaira gondosan elhelyezett filmes plakátokat heves mutogatások fogják kísérni a moziteremben, a mind a régi klasszikusokra, mind az aktuális horrorokra tett főhajtásokat pedig megszámlálni sem lehet. A Sikoly 5 nem csinál forradalmat, nem ér olyan kultikus magasságokba, mint a zseniális első rész, de nincsenek is ilyen ambíciói – legyünk őszinték, ez kvázi lehetetlen vállalkozás. Az alkotók felismerték ezt, és nagyratörő tervek helyett megfogták a széria jól ismert húzásait és áthelyezték a modern korba, némi elengedhetetlen ráncfelvarrással. Ennyi pont elég, többre nincs is szükség.

A sokadik erőltetett, borzalmasabbnál borzalmasabb rókabőr után azt gondolná az ember, hogy egy nagymúltú filmsorozatnak színvonalas, minőségi és értékes folytatást csinálni nemhogy nehéz feladat, hanem egyenesen képtelenség. A Sikoly 5 megmutatja, hogy mi sem egyszerűbb ennél, csak tehetséges szakemberekre és kellő odaadásra van szükség, egyben azt is bebizonyítja, hogy maradt még vér ebben a franchise-ban.