Return To Monkey IslandTeszt

Nem is csoda, hogy Gilbert elzárva dolgozott két évig a Terrible Toybox munkatársaival, és ősi harcostársával Dave Grossman-nel. Szörnyű belegondolni, milyen szarvihart generált volna a játék körül az úri közönség, ha a mostanában divatos fejlesztői valóságshow-t nyomják a fejlesztés két éve során. Ráadásul a pár hónapos felvezetés alatt is kaptak hideget-meleget a művészeti stílus miatt, úgyhogy Grumpy urunk visszavonult a nyilvános posztolástól a toxikus hangulatot követően. Mondtam már, hogy nem egyszerű a fent említett célcsoportot kiszolgálni? Kár volt azonban epét hánynia bárkinek is, a Return to Monkey Island ugyanis egy kiváló visszatérés, remek kalandjáték, és egy modernizált formula, ami mégiscsak a múlt dicső sikereiből táplálkozik. Röviden: a nem egyszerű helyzetet Gilberték lehozták, a nosztalgia pedig működik. Mit működik, lazán elviszi a hátán Guybrush legújabb kalandját is.

Mert a nosztalgia nélkül a Return to Monkey Island talán nem is lenne önmagában értelmezhető. A kezdés mindjárt a Monkey 2-höz repíti a játékosokat, aminek „vége lett, mint a Twin Peaks-nek”. És ahogy a Monkey 3 nem is tudott direkt folytatásként működni, most Gilbert és Grossman úgy folytatja a sorozatot, hogy az bizony…

Mindennek tetejébe’ az a legnagyobb pofátlanság, hogy a bűvésztrükk működik, és egy pár perces narratív átvezetés után úgy utazunk vissza Mêlée Island-re, meg a többi örök helyszínre, mintha mi sem történt volna az elmúlt évtizedek során. Guybrush megérkezése a kilátóhoz olyan érzelmi hullámokat szabadított fel bennem, melyre ritkán van példa. A zene, a látvány, a szinkron, minden a helyére került a címképernyőt követően. Olyannyira, hogy egy kis idő múlva már kicsit túlzásnak is éreztem, hogy Mêlée Island-en pont ugyanazokon a poénokon, helyszíneken és karaktereken trappolok keresztül, akikkel bő huszonpár éve már összehozott a sors az első komolyabb pécémen...

Szóval ja, egy kicsit talán túl soknak is tűnhet is a visszarévedés a múltba, és ez az egész játékon átívelő érzés engem nem hagyott teljesen nyugodni. Rengeteg az első részre való visszautalás, pedig az új helyszínek és karakterek legalább olyan jók, ha nem jobbak, a régieknél. A nosztalgia mellett azonban vannak újdonságok is. A világot egy új, sötét mágia járja át; a fiatal kalózok pimaszok, nem tisztelik az öreget; a közeg pedig lassan mállik a "karibi" mesevilágban... De a játékmenetet illetően is akad újítás. Az már rögtön a legelején feltűnik, hogy a Return to Monkey Island felhasználói felülete szuper-áramvonalas - talán még nem is láttam ennyire flott és hatékony rendszert kalandjátékban. Steam Decken és Switchen játszva a kvázi-konzolos mozgatás is teljesen magától értetődő, de az ahogy Guybrush suhan, ahogy felderíted a terepet, ahogy a cselekvések zajlanak, az tényleg példás módon van megvalósítva. Az interaktolható dolgokat kiemeli a háttérből a felület, ami könnyítés is, révén innentől nincs szükség a pixelvadászatra. E tekintetben a fejlesztőcsapat okosan érzett rá arra, hogy mely mechanika fog hiányozni a legkevésbé a jól ismert kalandjátékos megoldások közül. Nincsenek SCUMM-parancsok sem. Az ajtó kattintásra/gombnyomásra nyílik, az emberhez beszélsz, a felvehető tárgyat felveszed. A tárgykombináció intézménye megmaradt, és kb. jól is van ez így. Nem hiányoltam a push/talk/look at parancsokat egy percre sem a játékból.

Bár bizonyára megvan már a saját véleményed a látványról, én sem akarok elmenni az új grafikai stílus mellett szó nélkül. Arra azért lehetett számítani, hogy egy kvázi indie-fejlesztés nem fog olyan büdzsét kapni, ami a Monkey 3 stílusát 4K szintig skálázható Disney mesébe emeli. Helyette viszont kaptunk egy Cartoon Network-esztétikájú, szuper dinamikus és nagyon kifejező rajzstílust a Tearaway fő látványtervezőjétől. Én azonnal beleszerettem ebbe a vizuálba, ami körülbelül annyival van technikailag és divatirányzatok tekintetében is előrébb, mint amennyi idő eltelt a felújított (!) Monkey 1-2 epizódok óta. Ráadásul azonnal nyilvánvalóvá válik mozgás közben a Day of the Tentacle és Chuck Jones hatása is, ami külön öröm. Technikailag is oké a saját fejlesztésű motor – Switchen sem találkoztunk akadással, Decken pedig csak néha-néha érződött minimális pufferelés, cserébe a játék szinte nem töltött semmit sem.

Beszéljünk még kicsit a karakterekről, amelyek véleményem szerint az átélt Monkey-élménynek jelentős részéért felelősek. A Return hősei és antihősei remekül megírt formák – a szinkronszínészeik pedig pazar munkát végeztek, játszi könnyedséggel és fesztelenül felmondva a szövegkönyvet. Dominic Armato talán még sose volt ennyire Guybrush, Elanie (Alexandra Boyd) soha nem volt még ennyire bájos és Jess Harnell LeChuck-ja is célba talál, mint egy sosem volt zombi-kalózkapitány. Nagyon megy a vita a rajongók közt, hogy a szövegkönyv mennyire lett vicces. Nos, a Monkey Island számomra nem a térdet csapkodós humort jelentette, hanem a veszettül agyas módon megírt dialógusokat, az állandó kikacsintásokat és a fanyar csipkelődéseket. Ez is humor, de nem a kacagós fajta – a Return nekem ilyen formán magasan kiemelkedett az elmúlt évek terméséből, és szerintem egy fokkal könnyebben fogyasztható például a legutóbbi Sam and Max-ekhez képest, ahol amúgy Grossman-ék az anyjukat is eladták egy-egy újabb beékelt humormorzsáért.

Sok mindenről szó esett már, de a kihívásról és a kalandozás mechanikai mélységeiről nem annyira. A játék easy/normál módon öt óra alatt megvolt, ami azt jelentette, hogy egy pillanatra sem akadtam el, szinte minden feladvány magától értetődő módon kínálta magát. A játék kínál „hard” opciót is a régi kalandoroknak, ez pedig annyit jelent, hogy a megfejtéshez vezető út pár kombinációval tovább tart, és a szereplők se mindig rágnak a szánkba mindent. A program egy jó kis listát vezet a tennivalóinkról, hogy ne felejtsük el, merre van az előre; valamint egy tipp-trükk könyvet is kínál az inventory mélyén, amely a következő feladat megoldását először utalásokkal, majd egyre konkrétabb javaslatokkal segíti. Könnyű módban erre sem volt igazán szükségem. A lineáris haladást aztán megtöri a negyedik epizód utazgatós-hajókázós megvalósítása, ami talán a játék legizgalmasabb fejezetét is hozza. Az ős-fanok számára Trivia kártyákat is elszórtak a készítők, amelyeket egy végigjátszás során örökre el lehet bukni, ha nem sikerül a kérdéseikre jó választ adnunk. A játék első harmada után mintha ezek a kártyák háttérbe húzódtak volna, de lehet a teljes hard végigjátszás során jön elő csak az összes. (Azon már nem értem végig a kritika megírásának pillanatáig…)

Rengeteget töprengtünk szerkesztőségen belül, hogy mit lehet egy új Monkey Island játéktól elvárni. A műfaj megreformálását semmiképp sem – erre nem is vállalkozik Gilberték játéka. És az is igazságtalan lenne, ha valami új, korszakos mérföldkövet, játékmenet-nóvumot várnánk a Return to Monkey Island-től. Ha Wally monoklijait ilyen vizsgálódásra hangoltuk volna, akkor a Return lehet nem is tűnne annyira erős darabnak. Viszont Guybrush egy olyan műfajban tér vissza, amelynek alapjait azóta is őseitől lesi a konkurencia, ebből a szempontból pedig továbbra is párját ritkítja a Monkey Island! Szórakoztat, emlékeztet, meleg nosztalgiával kenegeti a legintimebb zegzugainkat. És bár a játék vége ismét egy jó nagyot csavar az elképzeléseinken, a záró képsorok, és az azt követő gondolatok több hidegrázós másodpercet, és párás szemeket hoztak. Na meg egy esetleges folytatás lehetőségét, mindenféle divatos, szérializációs igyekezet nélkül, lazán, amolyan Gilbertesen. És ez csodálatos. Ahogy az egész Monkey Island örökség, és maga a Return to Monkey Island is az.

Szeretnél rettegett kalóz lenni? Na az most sem leszel, de a világ garantáltan jobb helynek tűnik majd addig, amíg a Return to Monkey Island-et végigjátszod.