NieR Replicant ver.1.22474487139...Teszt

Na, ha ezek a gondolatok a Te fejedben is megfogalmazódtak, akkor viszonylag egyszerű dolgod van. Oké, egy egészen picit most azért túloztam. A Nier Replicant ugyanis egyszerre szól most két célközönségnek. Az egyik célközönség én vagyok: az ember, akinek már nincs Xbox 360 konzolja, hogy játszhasson az eredeti Nierrel, tehát valaki, aki már évek óta titkon reménykedik abban, hogy más Square-es játékokhoz hasonlóan ezt is kiadják végre Steamen, akármilyen ára is legyen. Az ember, aki nem akarta elhinni, hogy nem csak hogy megjelenik végre a játék pécén, nem csak hogy Papa Nier nélkül (ezúttal a főhős a japán verzióból ismert testvérpár egyike, nem az apuka), hanem átdolgozott harcrendszerrel, átalakított/finomhangolt, vagy egyenesen újrahangszerelt zenékkel, és a többi finomsággal. Alapvetően azt kell mondanom, hogy ezekkel engem már 'megvettek'.

De vannak mások is. Vannak, akik szerint például az eredeti Nier a fantasztikus soundtrackje ellenére nem volt egy kifejezetten szórakoztató játék. Esetleg alapból nem kötődtek annyira a játékhoz, hogy megszeressék általa a zenéket, és így Keiichi Okabe soundtrackje nem adott nekik különösebb élményeket. Voltak, akik utálták a változatosnak változatos, de irányítását és kombólehetőségeit tekintve kifejezetten középszerű harcrendszert, és egyik alternatív játékmódot (platforming, shoot-em-up) sem tartották kifejezetten szórakoztatónak. Nekik az egész kult-státusz valószínűleg tíz éve egy hatalmas kérdőjel – sajnálom. Na, őket is megcélozza ez a replicant, ha figyelembe veszünk néhány dolgot.

Sikerrel? Az attól függ, hogy honnan nézem. Alapvetően két nagy feladat volt a fejlesztők előtt. Az első: valahogy megfűszerezni, szórakoztatóvá tenni a harcrendszert. Ezt nyugodtan kijelenthetem: megcsinálták. Na azért azt nem kell várni ,hogy DMC-magasságokba (vagy akár DmC-magasságokba) repüljön a cucc: már a Nier Automata is csak látszólag, a felszínen volt profi, ami a harcokat illette, azért azt megkapargatva túl sokat már nem lehetett találni. Ez a játék első blikkre talán kevésbé folyékony, kevésbé látványos, mint a Nier: Automata, de a játékba komolyabban belemerült 'szakavatottak' véleménye egyöntetű ezzel kapcsolatban: a hard mode és a NewGame+(+++) olyan extra kihívásokat tud adni a játékosnak, és olyan plusz mélységet hoz be, ami még a Nier Automata végigjátszásaiban sem volt tetten érhető.

Aztán ott van a másik nagy feladat: megmagyarázni a teljes árat valahogy. Na, ezt szerintem nem fog senkinek sikerülni. Alapvetően a Nier Replicant jól néz ki, de nem Jól Néz Ki, hanem egyszerűen kellemes ránézni. Technikailag nem 2021-es színvonal, jelentsen ez bármit is, mondjuk cserébe a gépigénye sem túl brutális. A soundtrack még mindig fantasztikus - sőt! -, de az eddig is az volt. A mellékküldetések még mindig semmilyenek, még mindig ki lehet őket véletlenül kerülni, még mindig tudnak frusztrációt okozni. Ez sem változott. A történet: bizarr, mint mindig, és egyre komplexebb rétegeket nyer - de ez szintén ugyanaz, mint anno. Azok a hangok..... azok a hangok? Szóval az újrakreált szinkron első osztályú - a Replicant azon kevés játékok egyike, ahol az angol szinkron jobb, mint a japán -, bár talán még azt is megkockáztatnám, hogy néhány esetben, például Grimoire Weiss esetében konkrétan picit túl is lőttek a célon, és néhol átmegy önmaga paródiájába a dolog. De hogy élvezetes, az kétségtelen.

Viszont visszatérve az elvesztett gondolatfolyamomhoz: akárhogy nézem, ez ugyanaz a Nier, mint anno, csak felvett egy jobb ruhát, meg élvezetesebb harcokat kapott. Fundamentálisan nem változott meg. Ez számomra remek hír - mások számára azonban nem biztos, hogy elegendő a pénztácra kinyitásához.

Ezen azonban aggódjanak a Square Enixnél. A Nier Automata váratlan, de persze teljesen megérdemelt sikerei feltámasztották hamvaiból a szériának akkor még aligha nevezhető világot, most pedig ismét itt a lehetőség elmerülni ebben az egész milliőben. Akkor is, ha 1.27xayyadsadas-as címkét látunk benne. A lényeg valahogy ugyanaz: a Nier: Replicant továbbra is transzcendetális élmény, Yoko Taro géniuszával megfűszerezve, aki továbbra is inkább interaktív drámaként tekint a játékokra, semmint gyerekes dopamin-forrásokként - és ebben még mindig korszakalkotó marad. Mi, fanok, mi örülünk. A többiek? Most már kevesebb a kifogás. Már csak egy maradt: oké, várok a leárazásra. De ha eljön, akkor meg ne halljam, hogy mégis kihagytad!