Formula Retro RacingTeszt

Nem mondhatjuk, hogy el vannak kényeztetve mostanában az árkád autóversenyek szerelmesei, időközönként fel-felbukkan azonban egy-egy említésre méltó cím, ami csillapíthatja a féktelen (szó szerint) száguldás iránti vágyat. Ráadásul ahogy mindenhol, úgy itt is felütötte a fejét a nosztalgia, így nem egy olyan játék jelent meg, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy klasszikusait igyekezett felidézni: ilyen volt legutóbb a Hotshot Racing, ezen vonal koronázatlan királya azonban talán még mindig a mobilos címből felpimpelt és kibővített Horizon Chase Turbo, amely minden elemében kiválóságot sugároz. Most pedig itt van nekünk egy újabb kihívó, a Formula Retro Racing, amely szintén nem teljesen új cím, hiszen PC-re, PS4-re és Xbox One-ra már korábban megjelent, a frissen debütált Switch-verzió azonban jó alkalmat biztosított arra, hogy megnézzük, mit is tud.

Az alap ezúttal a Sega megkerülhetetlen klasszikusa, a Virtua Racing, hiszen nemcsak a látványvilág stimmel, a járgány itt is egy nyitott kerekű versenygép. Ahol azonban rögtön megbicsaklik a koncepció, az az, hogy tartalmilag sem sikerült túllépni a 30 éves referencián. A Formula Retro Racing összesen 8 versenypályát kínál (egyetlen autóval), a játékon belüli előrehaladás pedig kimerül annyiban, hogy ezek közül alapjáraton csak 6 van megnyitva, a maradék kettőt a checkpoint rendszert használó Arcade módban oldhatjuk fel, ahol pontokat gyűjthetünk – attól függően, hogy hányadik helyen végzünk és milyen nehézségi fokozaton. És nagyjából ennyi: van még egy maximum 4 játékost támogató Grand Prix mód, valamint egy Eliminator variáns, ahol körről körre fogyatkozik a mezőny, de a Formula Retro Racing tartalma még a 10 eurós árcédula fényében is sokkolóan visszafogott.

Ezt még lenyelném, ha élményszinten hozna valami különlegeset a játék, de sajnos maguk a versenyek sem túl szórakoztatóak, ez pedig nagyrészt a förtelmes ütközésdetektálás számlájára róható. Nem elég, hogy a gépi ellenfelek teljesen kiszámíthatatlanul cikáznak előttünk (vagyis komoly kihívás nem összeütközni velük), de az is teljességgel megjósolhatatlan, hogy pontosan mi fog történni, ha hozzájuk érünk. Lényegében a teljes skálát sikerült lefedni a „semmi”-től a „leszakad az autód mind a négy kereke” végkifejletig, de általában mi járunk rosszul – már csak azért is, mert a fizika olyan, mintha mi pehelykönnyűek lennénk a többiekhez képest. Ehhez hozzájön még az is, hogy ha betelik a sérülésmutató, akkor respawnolunk, de jellemzően nem menetirányban, hanem valamilyen elbaszott szögben. Itt ráadásul még azt az iparági standardot is sikerült figyelmen kívül hagyni, miszerint nem tudnak nekünk jönni – merthogy nekünk tudnak, hiába villog az autónk, ráadásul az ellenfelekbe, illetve a letört járműelemekbe való beakadásra ilyenkor még nagyobb az esély, ami végképp tönkre tudja vágni a futamot. Ezek a hibák egyébként már a 2020-ban megjelent eredetiben is benne voltak, ami jól mutatja, hogy a Switch-verzió a legkevésbé sem akart definitív kiadás lenni, csupán gyors bőrlehúzás. Főleg a technikai hibák fényében, miután a 60-as framerate-et még a legegyszerűbb pályákon sem képes tartani a nintendós változat – olyannyira nem, hogy a monacói másolaton konkrétan lassított felvételben megy a játék.

Nosztalgiára mindig van igény, nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen formában és minőségben tálaljuk azt. A stíluspontok alapján nem is állna rosszul a Formula Retro Racing, mint ahogy a sovány tartalom felett is szemet lehetne hunyni valamelyest, de sajnos pont versenyjátékként a leggyengébb a Repixel8 alkotása, ami hiába állt rajthoz a legolcsóbb kategóriában, nagyon nehéz úgy ajánlani, ha nem sokkal többért át tudunk ülni a legmagasabb géposztályba.