Őszintén megmondva, mindig is úgy voltam a Burnout játékokkal, mintha volnának is, meg nem is. Soha nem sírtam nedvesre a párnámat, hogy márpedig nekem Burnout kell, de valahogy mindig a kezem közzé akadt az épp aktuális epizód kópiája. Tetszett, elszórakoztam vele egy darabig, aztán hagytam elmerülni a süllyesztőben. Így volt ez most is, mikor a hétvégi “sörözős, beszélgetős, játszós” mulatságra szedegettem össze a játékokat. Teljesen véletlenül [...persze, abszolút véletlen volt, a kezedbe lett adva... - liquid :-] ráakadtam a Criterion üdvöskéjének legfiatalabb testvérkéjére, mely a Dominator alcímet viseli. Gondoltam adok neki egy lehetőséget, ha már én kaptam a teszt megírásának feladatát is, meglátjuk mi lesz belőle. Lesötétítettem, valamint hermetikusan lezártam a szobát, majd bele is merültem gyorsan a füstölgő gumik világába.
Miközben a játék folyamatosan tárta fel a benne rejlő lehetőségeket, újdonságokat, olyan érzésem támadt, mintha annak idején a sorozat felénél körülbelül elvágták volna az idővonalat egy pillanatra, és egy magot szórtak volna el a hátsókertben, amolyan biztosításképp, hogyha valami balul ütne ki, azért ne vesszen kárba minden. Mintha, egy biztonsági megoldásként a múltban elkezdtek volna egy plusz játékot fejleszteni, ha netán rossz irányba haladnának a többivel. Ékes példa erre, hogy a közkedvelt Crash mód gyakorlatilag úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Szegény játékos várja szépen, csendben a teljesített pályák után, hogy mikor lesz végre lehetősége egy igazi, fél várost leromboló, orbitális nagy Crash-t kiviteleznie, de semmi. Eltűnt, kész, vége, ennyi volt. Kaptunk viszont helyette egy igazi, zúzós, úgynevezett Maniac módozatot, melynek akár a “Változz vadállattá” alcímet is adhatták volna. A lényeg egyszerű: Minél veszélyesebb vezetési technikával kell a lehető legtöbb pontot megszereznünk, melyek jutalma (jobb esetben) az arany medál lesz. Itt aztán beleadhatunk apait s anyait egyaránt, mert néha-néha igencsak izzasztó menetekre kell számítanunk. No, de ennek is megvan a maga előnye: Megtanulhatjuk, hogy miként kössünk össze különböző, kimagaslóan életveszélyes képességeink közül néhányat. A szembeforgalom rémisztgetése, közeli előzések, egy korábbi részből már ismert Burnout boost rendszer, Supercharge Boost kombók és természetesen drift. A Burnout boost-okat érdemes egyébként szépen összevarrogatni, és a nagyobb kombókra hajtani, mivel így a többi játékmódban is magasabb pontokat érhetünk el.
Példának okáért vegyük a Drift Challange-t. Adott időn belül szinte végig kell driftelnünk az egész pályát, úgy hogy a lehető legtöbb pontot érjük el. Ez menni is fog egy darabig, ugyanis egyszerű, hétköznapi vezetési stílusban is össze lehet kaparászni az első helyhez elegendő ponthalmazt. Ám azok a játékosok, akik ráéreznek a Burnout Chain ízére, és ezt sikerrel alkalmazzák a Drift versenyeken is, akár kétszer, háromszor annyi pontot is magukévá tudhatnak a pálya végén. Természetesen akad még jó néhány más módozat is, mint pl.: az egyszerű, versenyre kihegyezett Race, vagy amikor a legtöbb társat kilökő (Takedown-oló) nyer, vagyis Road Rage. A már ismert Eliminator, ahol félpercenként mindig kiesik az aktuális utolsó helyezett, valamint az egykörös “time trial” vagyis a Burning Lap. A Near Miss Challange pedig a hétvégi vezetők szívbajára apelláló “ki halad el legközelebb a kocsik mellett” verseny, a szembeforgalomra koncentrálva. Végül pedig, a Burnout Challange, mely hasonló a Drift Challange-hez, csak épp a Burnout kombókra fókuszálva.
A repertoárban összesen tizenkét pálya található, mely nyolc földrészre oszlik el. (Drifterek, tessék figyelni a távol-keleti Spiritual Cityre és a Bushido Mountainra) Természetesen mind megkapta a maga sima, és fordított változatát is, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk. Itt-ott találhatóak hasznos kis mellékutak, melyekkel bizony szép nagy előnyre tehetünk szert, vagyis tehetnénk, de ezért meg kell ám izzadni. Ugyanis alapjáraton nagy részük le van zárva, és megnyitásukhoz egy Signature Takedown-ra van szükség, vagyis a barikádba bele kell durrantanunk egy ellenfelet, valamilyen úton-módon. Na most, tessék elképzelni, ahogy 200-230 mph sebességgel tépjük az aszfaltot, a táj már szó szerint folyik mellettünk (a szemünkről nem is beszélve) és mindeközben még figyeljünk arra is, hogy mikor a megnyitandó útszakaszhoz érünk, legyen mellettünk valaki, akit bele tudunk lökdösni. Személy szerint én maradtam inkább a főúton és tovább operáltam a Burnout Chainekkel...
A játék fővonalát egyébként a World Tour adja, mely hét, az autófajták szerinti kategóriára, osztályra koncentrálva bomlik le. Ezek a következők: Classic, Factory, Tuned, Hot-Rod, Super, Race Specials és a Dominator. Az egyre vadabb autócsodákat nem pusztán a pályák, versenyek teljesítéseivel tudhatjuk magunkévá, hanem bonusz feladatokat kell értük elvégeznünk. Adott esetben akár háromszor “takedown-olni” ugyanazt az ellenfelet, vagy épp a Gold medálhoz szükséges pontok dupláját összekapkodni. Érdemes ezekre nagyon rámenni, hiszen ahogy haladunk előrébb a játékban, egyre nehezebb dolgunk lesz új vasak nélkül. Mellesleg ajánlom a nyafogóknak, akik szerint túl könnyű a játék, hogy addig bizony ne menjenek tovább egy pályáról sem, amíg azt nem teljesítették maximálisan. Felesleges a csábító, egyel fentebbi kategóriákra tekintgetni, tessék előtte megdolgozni azért az aranyért, és máris más lesz a leányzó fekvése.
Az előző részek, (akár) Online Multiplayer mókáihoz képest, itt most csak palackba, vagyis gépbe zárt szórakozásra van lehetőségünk. Próbálkozhatunk akár a split-screen, vagyis az osztott képernyős megoldással, vagy lehetőségünk van a (szerintem) sokkal hangulatosabb Party Mode nyüstölésére, ahol akár négyen, egymást váltogatva mutathatjuk meg képességeinket. Egyébként pont a Multiplayer az a mód, ami véleményem szerint legkevésbé fogja érdekelni a nagyérdeműt, mikor egy ilyen kőkeményen hangulatos Single is helyet kapott a játékban. Ott is lehet felváltva játszogatni amolyan “unoffical multiplayer” utánérzésben, és legalább a gépnek sem kell megizzadnia az osztott képernyő miatt. Különben is, van ám egy szédületes Record Braker mode is, ahol kiválasztva egy kocsit, egy módot, és egy pályát, lehet szépen döntögetni a rekordokat, ameddig csak nem szégyelli az ember.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]
Tesztünk tárgya alatt egyébként a Burnout Revenge grafikai motorja duruzsol, ennek köszönhetően bizony külalakra nagyon sok hasonlóságot mutat a bátyussal. Az autók, többnyire szép, kellemes összhatást nyújtanak, nyakon öntve egy hordónyi csillogással, ami néhol már elég zavaróan hat. (Bár, annál nagyobb élvezet bezúzni őket.) A pálya elemei első ránézésre szépen kidolgozottak, ám ha kukacoskodni akarunk, akkor észrevehetünk itt-ott, egy-két grafikai hibát. De ezek egyáltalán nem a zavaró kategóriába tartoznak, mivel, hogy meglátásukhoz, gyakorlatilag le kell parkolnunk, és végigpásztáznunk a területet. Arra azonban nem sok esélyt látok, hogy ezzel bárki is szórakozzon miközben brutális tempóban verik rá a köröket az ellenfelek. ;-) Különben is, mikor már a tizenötödik Burnout chainedben vagy, szinte semmit nem látsz a pályából. Az aszfaltfestések, s az azokra rásütő nap olyan kegyetlenül csillognak vissza, hogy még a hátul üldögélők is hunyorogni kezdenek. :)) Arról nem is beszélve, hogy körülötted a táj gyakorlatilag elfolyik, mint egy túlvizezett festmény. Ezt a sebességet bizony az edzettebb Wipeout pilóták is csak csodálkozva fogják nézni egy darabig.
Mindent összegezve, egy tipikus Burnout epizóddal van dolgunk, ami valamivel több, ám egyben valamivel kevesebb is, az elődöktől. Sokak bánatára eltűnt a Crash mód, az online multi, bejött viszont a hangulatos Maniac, valamint a többjátékos élvezetekre apelláló Party mode.
Ha gold medálra játszol, akkor biztos, hogy egyhamar nem unod meg a játékot, ám gyengébb, silver, bronze kategóriában is át lehet bukdácsolni a World Tour-on. A gyilkos tempó, a színtiszta adrenalin pumpa versenyek, a mindig a lehető legrosszabb helyen szöszmötölő forgalom, benne a hétvégi vezetőkkel, a köridőd csökkentésére alkalmas titkos lejáratok, az azok megnyitásához szükséges Signature Takedown-ok, a rekorddöntögetések, a behozható bonusz autók, valamint a direkt a játékhoz licenszelt harminchárom zeneszám teszi olyanná a Dominatort, amilyennek lennie kell. Ez, pedig lehet, hogy nem egy világrengető szuperjáték, de egy biztos, hogy brutálisan hangulatos.
Más vélemény / PSP verzió - liquid
Míg bastard apó a PS2 változatot nyüstölte szorgalmasan, én a PSP verziót pörgettem. Először is: **a két verzió tartalmilag teljesen megegyezik**, ugyanazok a játékmódok, ugyanazok a zenék, (az Avril Lavigne féle “Girlfriend” spanyolul, japánul és kínaiul is, kőkemény... :-) ugyanazok a pályák és autók, ugyanazok a játékmódok. Ami érdekes: **a grafika is majdnem ugyanolyan**. Oké, PS2-n több poligonból állnak az autók, szebben tükröződnek, és a törések / karambolok is látványosabbak egy fokkal, de még így **nagyon jól néz ki**. A legszebb PSP-s autóverseny, egyértelműen. Látszik, hogy a Dominator tervezésekor a handheld változat vitte a prímet: a felgyorsított játékmódok (az Eliminator fél percenként ejt ki egy versenyzőt, nem körönként), az új feladatok (az ügyességre és reflexekre építő Near Miss Challange vagy a Maniac) inkább a rövidebb, “játszok tíz percet, aztán újra tízet” stílusnak kedveznek.
A Dominator PS2-n jó játék, a rajongóknak mindenképpen ajánlható. PSP-n viszont kifejezetten kötelező darab minden árkád autóverseny-rajongónak: szép, jó, izgalmas, gyors, tartalmas. Itt **a Crash mód sem hiányzik annyira**: a PSP hardvere erős, de 10-20 járművet felvonultató tömegkaramboloknál már megmutatja a korlátait - a korábbi Legends epizód leggyengébb része ez a módusz volt, nem tartom tragédiának, hogy most kihagyták. A rend kedvéért adok pontot is neki: **nyolc pont nyolc**, azaz erősen ajánlott darab...